Sokszor járok ócska köpenyekben, rongyos szoknyákban és kendőkben a piacra és valahányszor meglátok egy anyát gyermekei körében, a helyébe képzelem magam. Az anyák általában mezítláb vannak, egy kopott ruhában, amely vagy túl kicsi vagy túl nagy rájuk és minden homlijuk a körülöttük szaladgáló kisgyermekeken vannak. Azok a kicsik sincsenek fejedelmi ruhákba öltöztetve, de nem kékül el a karjuk a hidegtől, mint az édesanyáknak.
Azonban egyik anyán sem látni a fájdalmat sem látni. Arcuk megviselt, piszkos és ajkuk kiszáradt, de szürke szemeikben így is mindig csillog valami. Pedig tudják, hogy ennél többet sosem tudnak adni a gyerekeknek, hogy valószínűleg felnőttkorukban azoknak is olyan nyomorban kell majd élniük, de nem roskadnak össze. Élnek, mert élniük kell, mert a gyermekeiknek máshogy nincs reményük az életre, a szülők nélkül mind éhenhalnának.
Ilyenkor azon gondolkozom, hogyan lenne jobb élete Johannak. Ha teljes szeretetben, idillben, de hatalmas szegénységben élne, vagy így, ahogy most, fényényvi távolságra az apjától, nagy gazdagságban, melegben, az ő szolgálatára álló cselédséggel, de egy kalitkába zárva. Ráadásul minden nap végig kell néznie, ahogy az apja mindennel foglalkozik, csak vele nem és, hogy az édesanyja helyett egy szajhával tér nyugovóra. Persze próbálom óvni Johannt ettől a látványtól, de attól még, hogy nem lopódzik be az apja hálószobájába, nem ostoba. Látja az étkezőben azokat a nőket, a lopott csókokat egy üresnek vélt folyosón és a szomorúságot az én szememben. Okos fiú. Sokkal, sokkal jobb élete lenne, ha nem az lenne az apja, aki Ausztria uralkodója.
- Blake nélkül? – hüledezek tátott szájjal. – Teljesen egyedül? Milyen ügyes vagy, kincsem. Látod már, hogy nem kell félne, ugye? Mostantól már csak az én szívem fog remegni érted. – mosolyogva beletúrok barna hajába, majd félresimítom az arcába hulló tincsit. – Nem szép dolog kihagyni a számtant, édesem. Az apukád nem örülne ennek. – nézek rá dorgálóan, de nem sokáig tart a mérgem és nem is olyan heves.
Bezzeg, ha az apja tudna róla! Megrögzötten, már-már betegesen ragaszkodik hozzá, hogy a gyermekünk minden perce be legyen osztva és valóságos hadsereg foglalkozzon azzal, hogy a fiatalúr mindig a helyén legyen. Azt állítja, hogy okos, művelt férfit szeretni faragni belőle, hiszen ő lesz a következő uralkodó. Szerintem csak azért tart mellette húsz fős cselédséget, mert így próbálja elkendőzni az ő társaságának hiányát. – Még szerencse, hogy a számtan tanár is olyan elnéző, mint én és egy szót sem szól senkinek. – kacsintok rá cinkosan. Tisztában vagyok vele, hogy nem így kellene bánnom vele. De szinte mindenki mástól szigorúságot és keménységet kap, hadd legyek én az, aki elkényezteti és engedékeny vele.
- Milyen hosszú kirándulásra, kincsem? Ugye nem napokra gondolsz? – kérdezem szemöldök ráncolva. – Tudod, hogy szívesen elengedlek a mestereddel, amikor szeretnéd, de nem szeretném napokra megfosztani magamat a társaságodtól. – mondom elkeseredetten, miközben a hátát simogatom.

Oly sokszor megfordult a fejemben, mi lenne, ha nem uralkodók lennénk? Ha egyszerű parasztokként, semmi felelősséggel vagy határokkal azt tehetnénk, amit szeretnénk. Szabadon. Egy pillanatra behunyom a szemem és elképzelem, ahogy szárnyas madár módjára szállok az égen, a világon semmi dolgom, semmi felelősségem és semmi gondom.
Kinyitom a szemem és meglepődve veszem észre, hogy kisfiam már az ágyon térdel és kérdéseivel halmoz el, melyekre sosincs megfelelő válasz. Zavartan préselem össze ajkaim egy vékony vonallá és erőltetett mosolyt engedek el, miközben a válaszon töröm a fejem.
- Drága lelkecském - sóhajtok fel és igyekszem elnyomni hangomban az elkeseredést. - Az édesapád nem kerül téged. Csupán tudod, hogy milyen sok dolga van, teljesen el vannak havazva a napjai, de amint tud hozzád siet. - Mondanivalómmal meg akartam nyugtatni Johann pici lelkét és letörölni ijfú homlokáról a korai ráncokat, de én sem színésznőnek születtem és egyébként is aggodalommal töltött el a gyermekem kérdése. Ilyen korban még csak azon kéne aggódnia, kisüt-e a nap másnapra, hogy kimehessen a szabadba, de az ő helyzete más a vele egykorú gyermekeknél. Több nevelője és tanítója van, mint egy egész iskolának és majdnem úgy be van osztva az ideje, mint magának a királynak. Csoda hát, hogy a gyermeki lelkéért remegek?
- Hát hogyne akarta volna, hogy megszüless, kedvesem? Tudod, hogy sosem volt nagyobb boldogsága az életben a te születésednél? Sugárzott a szíve, lelke, ebben biztos lehetsz. - hangom megpróbál erős, határozott lenni, de a végére elcsuklik. Nem azért, mert hazugság hagyja el ajkaim, hanem mert olyan boldog emlék futott át az agyamon, mely menten elnémított. A férjem, a király csillogó szeme csaknem könnyeket hullajtott, amint először meglátta karjaim között a csöppséget.
- Nem kell tenned semmit, aranyom. Te tökéletes vagy, ragyogó úriember és engedelmes fiú. Édesapád nem kívánna semmi mást. - nyugtatom meg halovány mosollyal az arcomon és végigsimítok puha orcáján.
Szereti az apja, őszintén szereti ezt a csodálatos teremtményt, de elvesztegeti az időt, amelyet vele tölthetne és a szeretetet, melyet ez az apró fiúcska adni kíván neki és ezért gyűlölöm őt.
- Mit tanultál ma, Johann? - igyekeztem inkább egészen más mederbe terelni a beszélgetést, noha tudtam, hogy kicsi fejében napokig megmarad ez a szóváltás és álmaiban sem hagyja majd elmerülni.

Egy szem gyermekem ágya szélén ülök. Homlokomba mély redőket vág a csendes aggodalom, miközben arcából kisimítva a rakoncátlan tincseket, mesélem el neki egy varázslatos világ eseményeit, melyek reményeim szerint hamar mély és békés álomba ringatják. Puhán, már-már dalolászva ejtem ki a szavakat, de gyermekem szeme tágra nyílik, nem látok benne semmi jelet az álmosságra.
- Jól látom, hogy ma nem sikerült megfelelően kimerülnie az én kis hercegemnek? - kérdezem játékosan és kissé oldalra billentem a fejem. Feltűzött, apró fürtjeim csigaszerű tincsekben rendezve csiklandozzák bal orcám. - Vagy talán más miatt kerül el az álom, galambom? - kérdezek újra, már aggodalmasabb hangon.
Szemeimbe őszinte bánat gyűlik arra a gondolatra, hogy talán a lelke mélyén komoly gondokkal küszködik ez az aprócska lény és azért nem sikerül álomba segítenem. A pillanat hevében leheletnyi csókot nyomtam kisfiam homlokára, majd azt latolgattam magamban, milyen sok mindent megtennék az ő felhőtlen boldogsága érdekében. Egyszerűbb volt azt számba vennem, hogy mit nem, hiszen abból semmi sem akadt.