Hajam a tarkómra tapad, szinte már fojtogatóan ijesztő nyúlványként öleli körbe nyakamat. Levegőért kapkodva, sírásra görbült szájjal fekszem az ágyban és próbálok valami kapaszkodót keresni evilágból. Nem tudok különbséget tenni álom és valóság közt. Annyira életszerű volt… érzem orromban az égett hús szagát, hallom fülemben öcséim sikolyát. Remegek, légzésem csillapodik, vérem lüktet, szívem, akár egy kalitkába zárt madár, próbál utat törni magának. Kövér könnycsepp gördül végig arcomon, amikor kopogtatnak az ajtómon. Letörlöm, erőt veszek magamon és kimászom az ágyból. Belenézek a tükörbe… mintha nem is magamat látnám. Mély, tisztító levegőt veszek és kinyitom a nehéz faajtót. Anthea áll előttem, érzelemmentes arccal. Semmit sem kell szólnia, tudom, miért jött. Anélkül, hogy bármit is mondanék, elsétál mellettem és becsukja az ajtót. Végigmér rideg szemével és nem tetszését fejezi ki néhány nyelvcsettintéssel. Összerezzenek, ahogy vékony, görbe ujjai elfésülik hajam és szabaddá teszik nyakam. Néhány kurta mondattal utasít, készüljek fel, aztán magamra hagy. Hallom, ahogy az ajtó mögött várakozik. Olyan hangosan beszél, hogy azt még egy süket is meghallaná. Leülök a fésülködő asztalomhoz. Néhányszor végigszántok derékig érő hajamon. Letörlöm kósza könnyeimet, megcsipkedem orcámat, hogy valami szín fusson arcomba. Mosolyt erőltetek magamra. Most nem leszek igazán jó társaság. Azt a ruhát veszem fel, amit Théo-tól kaptam. Az elsőt, melyet elfogadtam tőle. Finom szatén anyag öleli körbe testemet, olyan vékony, akár egy halott bőre. Burgundi vörös, kiemeli formás idomaimat. A tükörbe pillantok, ahogy eligazgatom magamon ruhámat. Már rég nem az a lány vagyok, aki utat engedett Théo-nak, aki hagyta, hogy játékszerré tegyék. Aki elviselte a fájdalmat és aki odaadta szívét egy zsarnoknak. Valahol, nem is tudom hol, de elveszett. Ismeretlen szempár mered vissza rám. Ugyanaz a barna, szinte már fekete íriszek, ugyanaz a telt, ívelt ajak, amibe most fogak marnak. Mégsem ismerek önmagamra… Erőteljes kopogás ver visszhangot a csendes szobában. Anthea türelmetlenül toporog az ajtóban, amikor kilépek. Szó nélkül, lehajtott fejjel vezet végig a megszokott dohos, sötét folyosón. Ritkán látom azt a pompát, amiben a király él. Jobbára csak ezt az utat ismerem. Felpillantok a félhomályban és a szívem egyre gyorsabban ver. Mosoly fut ajkaimra, aztán gyorsan le is törlöm őket. Anthea magamra hagy a szűk folyosón, miután hármat koppantott a francia örökös ajtaján. Hang nem szűrődik ki a vastag ajtón, így hát benyitok. -Hívattál. – Szólalok meg csendesen és felpillantok. Könyvet tart a kezében. Megkönnyebbülök, aztán összeráncolom homlokom. Théo Girioux kezében egy ártatlannak tűnő kötet is fenyítőeszköz lehet. - A legszebb ruhámat vettem fel. – Teszek néhány óvatlan lépést felé. Ujjaim bátortalanul érnek hozzá könyvet tartó kezéhez. Elönt a melegség, testem elárul. Arcom kipirosodik, mellem megkeményedik, combom találkozása fájdalmasan összerándul. Ezt teszed velem te szörnyeteg…
Théo Girioux
i'm up to no good
the devil's in the details
Uralkodó
♛ Hogy találtál ránk? : Pofakönyv
♛ Hozzászólások száma : 4
♛ Regisztráció : 2015. Feb. 27.
♛ Tartózkodási hely : bécsi udvar
»
»Kedd Márc. 03, 2015 11:42 pm
Delilah & Théo
Görnyedt testünknek nincsen ára..
Már-már élveztem az adóegyeztetésről szóló megbeszélést.. a végét tagadhatatlanul, mikor felálltam az asztaltól és mély, könnyes búcsút vettem tanácsadóimtól. Pimasz módon kívánták egyre csak húzni a megbeszélés végét, ám kifejtetlen válaszom elhelyezte a mondat végi írásjelet, mellyel már nem akartak babrálni. Nem akartak velem babrálni. Nyájas mosollyal, fenyegető határozottsággal untam rá a részletek, vélemények sorra ecsetelésébe, az időmet ezer módon is, merőben kellemesebben eltölthetném, mintsem pökhendi franciákkal. A probléma a jelzővel akad, mi mellé pár sornyi másikat is lehetne társítani a merev és besavanyodott kettőssel kezdve. A vörösbársony szőnyeggel borított folyosón ráérős léptekkel haladok, míg a sors elébem nem sodor egy lábát szorgosan kapkodó szolgálóleányt, ki elé diszkrét lépek ki; szolid jelzésként szolgál arra, mi szerint beszédem van vele. Többször is láttam már a palotában, de a nevét nem sikerült megjegyeznem, olyan jellegtelen arca van. - Egy pillanatra kisasszony.. Szólna kérem Antheának, hogy most már hozhatja? Ő tudni fogja miről van szó. - teszem hozzá, mielőtt a kérdés szikrája megfoganhatna abban az üres kobakban, vajh` mit felejtettem ki a mondatomból. A tárgyat tartalmazza az állítmány. Fel nem szegett tekintetét most sem emeli fel, látható bólintását szóban is megerősíti. - Azonnal Felség. - Köszönöm! - viszonzom a gesztust egy az övénél jóval kimértebb variánssal, majd félrelépek, útjára engedve a lányt. Pár másodpercre rá jut eszembe.. a vacsoráról sajnálatos módon lemaradtam. - Illetve lenne még valami.. - fordulok az irányába. - Gyümölcs. Hozzon egy vegyes tállal, ha kérhetem. - újból lejátszódik a kör az elválásunk előtt és folytatom utamat a lakrészembe, hol végre megszabadulhatok a fekete zekétől, mi már egy órával ezelőtt megutáltatta magát velem. Meglazítom nyakánál az ingemet és ujjait könyékig feltűröm. Az órára tekintek, miközben az egyik polcról leemelem Villon egyik kötetét és a kanapéhoz sétálok. Liláhnak hamarosan jelenését kell tennie a megbeszéltek szerint, ám még ő előtte fog megérkezni a hivatott szolgálólány a csomaggal és az álvacsorámmal, melyből a várakozás ideje alatt komótosan csipegethetek. Nem volt kedvem már becsatlakozni a közös étkezés utolsó hányadába, annál jobban vágytam könnyedebb, üdítőbb elfoglaltságra, mintsem a modoromra ügyelni a kínos feszültségben, mi alantas módon körbe lengi a királyi famíliát. Ó, ha tudná Edgar.. Megcsóválom a fejem, ahogy a piros jelzőszalagnál nyitom a kötetet. Lássuk csak.
Kezdőlap
