Mallory. Azaz szerencsétlenség. Ez nem a családom neve, hogy ők kik lehetnek, arról fogalmam sincs. A lelencházban neveztek el így. Csak egy ki tudja, milyen származású, kicsi, gyenge lánygyermek, ami senkinek sem kell.
Nem épp kellemes körülmények között nőttem fel. Valójában abban a lelencházban, Londonban, elég kevés gyerek éri meg a felnőttkort. Mit mondjak, nem a higéniájáról híres és távol állnak attól, hogy elkényeztessék az ott lakókat. Örülhetsz, ha egyáltalán enni kapsz. Az erősebbek ráadásul elveszik a kisebbektől. Farkastörvények uralkodnak ott. Ami engem illet, kifejezetten csúnyácska, nyeszlett gyerek voltam, kisebb is, mint a többiek. Mégis, volt hozzá érzékem, hogy megszerezzem, amit akarok. Nem akarok dicsekedni, de azt hiszem, több ész szorult belém, mint a többiekbe. Simán kijátszottam őket egymás ellen úgy, hogy én járjak jól végül. Összeugrasztottam őket, én meg mindig megoldottam, hogy ételhez, meleg ruhához jussak. Mikor nagyobb lettem valamivel, tekintve, hogy semmilyen nőies munkára nem voltam fogható, mert valahogy rettentő esetlen voltam mindenféle kézimunkában, varrásban, fonásban, főzésben és ilyesmiben, fizikai munkára meg egyszerűen az alkatom miatt nem voltam alkalmas, végképp haszontalannak nyilvánítottak. Én azonban hamar feltaláltam magam. A zsebmetszés piactereken ugyanis pont nekem való volt. Egy ideig csak kilógtam a lelencházból, aztán egyszer lebuktam a tolvajlással és el kellett menekülnöm. Végül egy tolvajbandánál húztam meg magam. Hasznos tag voltam, ehhez értettem, így megtűrtek. Évek teltek így el, az utcán tengődve. Ami kellett, azt elvettem, ahogy tudtam. Nem sokban különbözött számomra a lelencháztól.
A változások olyan 16 éves korom körül következtek be. Ekkor már elég nőies volt a testem. Tulajdonképpen innentől kezdve kezdtem el úgy kinézni, mint egy nő, nem úgy, mint egy nyeszlett kisfiú. És ezt bizony az utcákon elég hamar észreveszik a kiéhezett csavargók. Lehettem piszkos, koszos és szakadt, még így is felkeltettem az érdeklődésüket. Természetesen nem kerülhettem el a sorsomat az utcán, egy éjszaka egy csoport elkapott és megerőszakolt. Szenvedtem tőle, mind testileg, mind lelkileg. Ezt követően találtam rá a bor okozta élvezetekre. Az átélt kínokat másképp nem tudtam feledni, másrészt soha nem is éreztem magam olyan szabadnak, boldognak, mint az alkoholtól. Aztán, mint egy ördögi kör, az alkoholhoz fűződő vonzalmam hozta azt, hogy rájöjjek, előnyömre kell használnom azt, amilyen hatással vagyok a férfiakra. Pénzre volt szükségem, ezért adtam oda magam gyakorlatilag bárkinek. A pénzből pedig alkoholt vettem. Idővel aztán persze rájöttem, mivel egy-két tehetségesebbet is utamba sodort az élet, hogy a szexben is van élvezet.
Valószínűleg sima kocsmai, utcai részeges ribancként éltem volna le az életem, ha egyszer egy gazdagabb ember nem téved be a kocsmába és látja meg bennem a lehetőséget. Igazából nem volt választásom, gyakorlatilag erőszakkal magával hurcolt a bécsi nyilvánosházába, hogy dolgozzak neki. Így kerültem hát ide, ahol most vagyok. Igazság szerint panaszra nincs okom.
Nem kell küzdenem semmiért, csak a betévedő urak óhajait kell teljesíteni, abban pedig elég sok tapasztalatot szereztem az elmúlt években, nem okoz nehézséget, sőt néha még valahol élvezem is. Hogy nem vágyom-e többre? Ugyan mire? Soha semmi kilátásom nem volt jobb életre. Soha nem kellettem senkinek igazán, soha nem volt semmi, amiért értelmét láttam volna küzdeni. Csak a túlélési ösztön hajtott. Most legalább jól érzem magam. Egy név nélkül senki vagyok. Nincs mit remélnem. A világon semmit…