Nagyon rossz kedvem van, meg kell mondjam, de már nincs hely az alkaromon, ahol felsérthetném magamat és nem érne bele egy másik sebbe, így inkább elszomorodva ugyan, de elmegyek otthonról. Addig kóricálok, míg ki nem lyukadok a múzeum óriási, hideg márvány épületénél. Tudom, hogy itt semmi nem bánthat. Megnyugodhatok. Körbenézek, majd egy sóhajjal felsétálok a lépcsőkön és becsoszogok a gigantikus előcsarnokba. Leveszem a kabátomat és beadom a ruhatárba, majd felmutatom a bérletemet és mély lélegzetet véve bevonulok az első terembe, majd fel a lépcsőn, egészen a szobrokhoz. Ott leülök egy fáradt ssóhajjal és kicsit kókadtan pislogok körbe. Senki nincs itt. Ahogy általában. Nem tudom, miért kerülik el ezt a helyet ennyire, pedig csak én szoktam itt lenni... Lehet, miattam. Mert azt hiszik, én kísértem a helyet, vagy ilyesmi. Istenem, még az idegeneket is elijesztem a puszta létezésemmel is! Vajon mennyire gáz egy tizes skálán, ha már ettől úgy érzem, hogy valaki rámarkol a szívemre? Nyelek egyet és körbenézek. Pont elöttem egy szerelmespár van, hideg márványtestük összefonódik, tökéletes ajkaik összesimulnak, kecses tagjaik összefonódnak, mintha mindig is összetartoztak volna. Egymásnak lettek teremtve. Én meg senkihez sem tartozom, még szüleim sincsenek igazából! Van egy szerelmem, aki... igazából már halott, nem lehet velem túl sokat, és tulajdon képpen nem érez semmit, ahogy ő is mondta. Csak azt nem tudom, hogy akkor mégis mi a pokolnak mondja, hogy szeret, és egyáltalán miért jön le beszélni velem, ha semmit nem érez egyáltalán??? Teljesen felesleges a létezésem, semmi célja nincs, senkihez nem tartozom. Szívem zaklatottan dobog, arcom felforrósodik és kipirul az elfojtott sírástól, ezért lehunyom a szemem, de a könnyek benedvesítik szempilláimat. Nyelek egyet. Teljesen kiszáradt a torkom. Megkérném Dimitrit, hogy érjen hozzám, beszéljen, suttogjon, simogasson, hogy úgy érezzem, mintha szeretne. Nem kell, hogy tényleg így legyen, komolyan, de legalább hitesse el, hogy egy kicsit megnyugodhassak. Ha már meg nem ölhet. Pedig az lenne a legjobb. Mostanában egyre többet álmodok erről. Hogy átölel szorosan, arcom nyakába hajol és keze döf egyet, és a tőr felcsúszik szívembe. A karjaiban halnék meg. Még most is látom a szemeim elött, de persze nem szabad, mert ő nem gyilkolhat, pedig... Ajkamba harapok erősen. Pont ekkor szólal meg. Már meg sem ijedek, csak megrezzennek szempilláim és nyelek egyet. - Azok... örök szépségek, mint te - Motyogom rekedten és felnézek újra az elöttem terpeszkedő párra, mivel Dimitri mögöttem van, rá nem tudok nézni, egyébként is még meg kell nyugodnom. Szomorú mosoly kúszik ajkaimra és fejet ingatok. - Ne beszélj butaságokat - Suttogom és mély lélegzetet véve nézek csak hátra rá pár másodperc múlva. Elbambult... egy ideig hagyom, de aztán szemet forgatok szipogva és kifújom az orromat meg megtörlöm a szemeimet. - Ha itt állsz mellettem akkor megtennéd, hogy nem ábrándozol máson? Vagy akkor szépen menj inkább hozzá - Mordulok rá keményen, mert rosszul esik. Én egész nap rá várok, ő meg itt ábrándozik mellettem valakiről. Mert nem valamiről, amellé nem lenne ilyen elszállt arca. Vajon minek van itt egyáltalán? Nem hiszem, hogy azért, mert valamit tettem, hoszen most nem bántottam magam éppenséggel. Kivételesen. De majd mikor lesz újra szabad hely, na majd akkor... - Mit keresel itt? Azt hittem, nem érzel semmit, szóval nem miattam jöttél - veszek erőt magamon nagy nehezen.
Dimitri
i'm up to no good
the devil's in the details
Angyal
♛ Hogy találtál ránk? : easily
♛ Hozzászólások száma : 4
♛ Regisztráció : 2015. Feb. 25.
♛ Tartózkodási hely : heaven or earth
♛ Hobbi : erm... what?
♛ :
»
»Kedd Márc. 03, 2015 10:41 pm
Castiel & Dimitri
one last time i need to be the one who takes you home
Nem tudok mit kezdeni magammal, nem tudom nem figyelni őt, minden lépését, hogy mikor milyen bálba megy, kivel beszélget, mennyi ideig. Még azt is megfigyelem, hogy mennyi ideig tartja vele a szemkontaktust, mert nem akarom, hogy valakit sokáig nézzen sehol. Nem tudom miért van ez, hogy miért akarom ennyire birtokolni, hiszen az angyalok nem érezhetnének ilyet... féltékenységet, ha ez az, és a birtoklási vágyat sem szabadna. Minekünk mindent meg kell osztanunk felebarátainkkal, akik majd velünk együtt lesznek boldogak, meg ilyenek, de ez nekem nem megy. Rajta nem akarok osztozkodni, vele együtt akarok lenni, csakis mi, senki más. Vagyis nekem igen, hiszen itt van Annabelle is, akit sosem cserélnék le, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nekem mindketten kellenek, szerintem még ugyanolyan fontosak is, és szeretem őket, úgy, ahogy vannak. Szerintem abban sem tudnék választani, hogy melyikük nélkül lennék a legrosszabb állapotban, mert ilyen nincsen. Ha az egyikük nincs én már kikészülök.
Tudom, hogy ezt el kellene mondanom neki, hogy fel kellene világosítanom őket egymásról, de nem tudom megtenni, viszont most Castielel akarok lenni, így megyek utána a múzeumba. Tudom mennyire szereti ezeket a helyeket, így csak diszkréten megjelenek olyan helyen, ahol senkinek sem tűnök fel, majd odamegyek hozzá. - Gyönyörűek nem, igaz? - kérdezem egy laza mosollyal, ami nem túl széles, nem túl vidáma, csak olyan angyalhoz illő. Máshogy ez nem is menne nekem szerintem, mert egyszerűen képtelen vagyok az ilyenekre. - De egyik sem ér fel azzal, hogy te milyen gyönyörű vagy. - suttogom fülébe gyengéden. Tudom, hogy férfiakra nem ezt szokás mondani, de az én szókincsem elég béna, sajnos csakis ez jutott most eszembe, nem vagyok a szavak embere. Sosem tudom, hogy mikor mit kellene mondani, de tényleg, ezért is várom kíváncsian Cas válaszát. Ahogy elnézem itt a szobrokat, és festményeket, amiket nem olyan régen csináltak, de hatalmasnak találják arra jutok, hogy most Belle is hiányzik. Ő olyan csodálatosan tud festeni, kellene ide neki is egy-két képe. Talán egyszer becsempészek ide párat, hogy mindenki láthassa mennyire csodálatosa is. Mennyire kecsesek és határozottak az ecsetvonásai, és mennyire csodálatosan is dolgozik, tisztán kiegyensúlyozottan.
Kezdőlap
