hold on little princess, i will find you whereever you are
Nem tudom mi van velem, hogy miért vagyok ennyire szétesve, hogy miért nem tudom összeszedni magam. A teendőimet is nagyon sehogyan végzem, mindent elcseszve, és mindenki leszól, hogy nem így kellene, de egyszerűen nem megy. Kezdenek elvonási tüneteim lenni. Hogy miért? Mert nem láttam se Bellet mostanában, se Castielt, pedig nekem ők nagyon fontosak. Hogy miért nem? Mert nem tudtam dönteni. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel legyek többet, és melyikkel kevesebbet. Nem akarok választani, nem tudok, nekem ők a legfontosabbak, és mindkettejükre úgy fogok vigyázni, ahogy csak tudok, és ebben senki sem gátolhat meg, erre sosem lenne képes senki. Nekem ők kellenek együtt, mert nem tudok megélni valamelyik nélkül, oké, örökké élek, tudom, de nélkülük nem lenne jó. Nekem kell, hogy mindkettőt magam mellett tudhassa, mert egészen másmilyenek, és itt nem csak a nemükre gondolok. Castiel, egy sokkal visszahúzódóbb, magának való fiúcska, akinek emiatt kell a törődés. Belle, pedig egy igazi nő, neki azért kell a törődés, mert igényli. De a legfontosabb, hogy mindkettőnek kell, én pedig megadom nekik, akkor is, ha rég nem láttam őket, mert most fogok ezen változtatni szépen. Csak kérdéses, hogy kinek van rám szüksége, ebben a pillanatban.
Ahogy elnézem őket arra jövök rá, hogy most Belle-re van szükségem, az ő határtalan vidámságára, optimizmusára, és mosolyára, mert az felrángatna most a nagy semmiből. Egy ajándékkal készülök neki, egy szimpla kis aranykorona, kicsit talán díszesebb, mint amilyen egy szimpla lenne, de ő ezt érdemli. Kis piros rubinok vannak benne, és nagyon szépen megmunkálták. A fejemre rakom, hogy úgy jelenjek meg mellette, persze, csak egy vicc, viszont nem tudom merre van. Mikor elindulnék, hogy megkeressem, meghallom csodálatos hangját, és pillanatok alatt ott termek a második mondata után. -Itt vagyok szépségem, nehogy itt hagyj-grimaszolok egy kicsit, aztán a fejemre mutatok ahol a korona helyet foglal kissé ferdén, de még ott van. -Emiatt nem jöttem az első szólítás után, mert ezt is hoznom kellett, mert a tied.-magyarázom el neki, ahogy leveszem és átnyújtom neki, de aztán azonnal magamhoz is ölelem, orromat ellepi finom illata, és miután elengedjük egymást végig is nézek rajta. Eszméletlen, hogy mennyire szép. Haja teljesen betakarja hátát, meg a nyakát, és mellkasa egy részét is, de a dekoltázsa tökéletesen kirajzolódik, ahogy tökéletes lábait is látni a ruha hossza miatt. Ajkamba harapok, mikor megint megtalálom szépséges tekintetét. -Gyönyörű vagy. Ez nekem szól, vagy várunk még valakit?-kérdezem egy féloldalas mosollyal, ahogy megint kicsit közelebb lépve hozzá megfogom a kezét, a magasba emelem, így kérve, hogy pördüljön meg, hadd lássam minden szögből, és irányból.
Már nagyon unok a vízben lenni, rettenetesen elegem van a hal létből. El se tudom képzelni, hogy képesek a többiek így élni... hát... örökre. Értem én, hogy így vagyunk biztosítva az öregedés ellen, de én inkább vénülök meg a száraz földön a kalandok közt, mint a vízben lebegve, mint valami... döglött aranyhal, vagy nem is tudom. Így átúszom a távolságot a víz és a szárazföld közt, és egy emberek szeme által eléggé láthatatlan helyen kitolom magam a sziklára. Kifacsarom a hajamból a vizet és az uszonyomat is eltüntetem, majd meztelenül lopakodok át a homokom a ruháimig, melyeket felkapkodok hamar. Dimitrit akarom látni, de nagyon. Látni, meg érezni az illatát és érezni izmos testét ujjaim alatt... Ahhh hiányzik az a kajla kis angyalka, ő az egyik oka, amiért kimásztam a vízből. Na meg mert hiányzott ez az élet igazán. A kastélyban is rég jártam már, de majd most. Elsétálok oda és normálisan felöltözök, meg lefürdök. Sok időbe telik, de nagy nehezen még a hajamat is kibontom, kifésülöm, már teljesen összeállt valami fura kóchengerbe. A fésű is majdnem beletört, de én erősebb vagyok, meg erőszakosabb is, mint mindig. Igazi díva. Énekelgetek mellé, mintha nem is sellő, hanem valami furcsa szirén lennék, aki csábítgatja a gyanútlan áldozatokat, akik a végén vízbe fulladnak hörögve. Fúj. Hát az én tündérmesémben biztos, hogy nem fog senki sehova se fulladni, már csak az kéne. Helyette rendbe szedem magamat igazán, majd belebújok a kis topánkámba, és különleges ruhát veszek fel. Úgyis csak Dimitri fog látni, ezért nem aggódok a megbotránkoztató darab miatt. Ugyanis ez a ruha habos-babos, de csak térdig él. Vékony, hófehér harisnyát húzok, és rá ezt a ruhát, melynek a fűzője extra vékony, szoros, fekete a húzója, és a szélei, a díszítései pedig hófehérek, a ruha többi része pedig vérvörös. Összességében talán egy fejjel lefele fordított rózsára hasonlít csípő alatt. Emellé kiengedem lángvörös hajamat, mert tudom, hogy úgy szereti, csak néhány rózsafejet tűzök bele dísznek. Pluszba fogok egy pezsgős üveget és azt, meg két poharat kendőbe csavarok és beteszem egy kis kosárba. Ezekkel felszerelkezve indulok meg kifele a kastélyból, az istállómhoz. A lovászomnak leesik az álla, de ráfintorgok, jelezve, hogy inkább a lába elé nézzen, mint rám. Ezek után ellovagolok a várromig. Szeretek itt lenni, remekül lehet fogócskázni, meg hasonló bolondos dolgokat művelni. Kikötöm a lovamat egy fához és a kosarammal bemegyek a belső udvarba, illetve a helyére. Leteszem a rakományomat és körbenézek. Igen, igen, jó hely lesz ez a találkozásra. Még egyszer végigsimítok ruhámon, csak ekkor látom meg, mennyire fel is nyomja melleimet, na mindegy. Végül is, a szerelmem előtt készülök illetlenkedni éppen, azt meg szabad, sőt, illendő is. Bár ki tudja, hogy van ez az angyaloknál, de megelőlegezem magamnak az engedélyt rá, mert ilyen kedves vagyok magammal. Hehehe. - Dimitriiiiiii – Pislogok körbe ártatlan arccal a számat rágcsálva. Ne már, hogy könyörögnöm kelljen neki, már egy hete nem beszéltünk igazán, azt is megérdemelném, hogy lerohanjon elém! Durcás fintorba csúszik az arcom. - Ha ilyen vagy itthagylak és ne is keress!
But those are the days that bind us together, forever And those little things define us forever, forever
Kezdőlap
