A kaparásnyomok forrón égnek sápadt bőrömön. Már kisírtam magam. Franc se tudja, miért vagyok ilyen nyomorult, azt hinném, már beletörődtem, hogy nevelőszülőknél élek, de mégsem. Apa meghalt, mikor pár hónapos voltam, anyám pedig arra jutott, hogy sokkal jobb lesz nekem a legjobb barátaiknál, így kedvesen átvitt hozzájuk, megkérte őket, hogy vigyázzanak rám pár napra, aztán felkötötte magát otthon. A hálószobájukban. A birtokok, minden ingósság az én nevemen van. Mesés örökség, nem? Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen nem ártott volna, ha legalább egyikük életben marad, hogy elmesélje, mi a fene vagyok, és ne kapjak szívinfarktust, mikor indokolatlanul könnyen kezdtek roppanni a csontjaim, és a bőröm... Azt hittem, szörnyet halok rémületemben. Teljesen biztos voltam benne, hogy szépen elvisz valami ocsmány, örökölt betegség. De az túl nagy mázli lett volna. Mikor már úgy néztem ki, mint valami átkozott szörnyeteg, átváltoztam.
Nem kifejezetten ez volt az az élet, amire vágytam. Nekem tökéletesen megfelelt volna a polgári lét, nyugiban, csendben, kötöttségek nélkül. Így viszont lett egy anyám, aki a legapróbb porszem látványára megszédül, és egy apám, aki állatira leszar mindent,  ami nem üzlettel kapcsolatos, és nem hoz pénzt. Én viszem a pénzt, az érzéseimmel való törődés meg csak időpocsékolás. Azt hiszem, nem csoda, hogy ilyenné váltam ebben a környezetben. Néha elgondolkodok, milyenek lehettek a szüleim, de erről egyáltalán nem beszélnek, akkor sem, ha kérdezem. Minden esetre én biztos vagyok benne, hogy teljesen más lennék, ha nem haltak volna meg. Ha az anyám nem adja fel. Nem vagyok mérges rá, csak... nem szülőhöz méltó viselkedés. A föld és a vagyon meg nem boldogít, lehet, ezért is hagy ennyire hidegen a téma. Na mindegy. Már beleszoktam a helyzetbe, őszintén. Nem mindenkinek írnak boldog sztorit.
Ebbe lépett bele Dimitri. Váratlanul, hirtelen, a semmiből. Fel se fogtam, talán ijesztően könnyen fogadtam el, hogy angyal, hogy az én őrzőm. Nem mondom, elég szarul csinálta, vagy anyáék angyala volt egy faszkalap, én nem tudom, csak az eredményt látom. Egy ideig gyűlöltem őt is, és szerettem volna, hogy eltakarodjon olyan messze, amennyire csak lehet. Nem tudom, mi törte meg a jeget nálam, de most már szeretném, hogy mellettem legyen, és beszéljen hozzám, szeressen, amennyire csak képes rá. Az angyaloknál minden olyan furcsa, de én akkor is szeretem őt azt hiszem. Amennyire csak képes vagyok ilyen érzést produkálni. Letöri a szarvaimat, mellette elengedhetem magam, megnyugodhatok, mert nincsen baj. Na nem azért, mert megvédene, csak a tudat... hogy itt van és törődik velem, érdekli, mi van felém. Ezt nem sokan mondhatják el magukról rajta kívül. Sokszor mondja, hogy nem szabad bántanom magam, mert az bűn. Mondtam neki, hogy akkor legyen velem a nap minden percében, és akkor majd megígérem, jó leszek. De nem. Hát akkor én is azt csinálok, amit csak akarok. Van, amiben még neki sem engedek. Ebben, és az Isten témában. Abban hiszek, amit látok. Őt látom, elhiszem, hogy vannak angyalok. Na de Isten… látta őt valaha? Nem hiszem. Én sem láttam, itt vége a témának.
Szorosan ölelem magamhoz erős testét és halkan felszusszanok. Anyámék bálban  vannak. Feltolom magam. Éhes vagyok, vajon ők esznek? Miért gondolkodom ennyit a tollasokon? Teljesen reménytelen vagyok.