Háború...előfordul a világban. Eddig is volt rá példa és ez után is lesz rá bőven. Mindenki azokat sajnálja a legjobban, akiket megölnek vagy kihasználnak a győzelem érdekében. Avagy megerőszakolnak a szórakozás hevéért, felakasztanak a látványosság ízéért és nem utolsó sorban kiállítják a hulláját az utcára a félelemkeltés miatt. Évekkel ezelőtt ez mindennapos volt...rémes évek voltak, pedig egyike voltam az Angol katonáknak akik eme variációk közül valamelyiket biztosan csinálták. Fiatal voltam és naiv, elhittem minden rizsát arról, hogy nekünk jogunk van ezt meg azt tenni mert mi vagyunk azok. Mi döntünk és be is végeztethetjük a döntéseinket mindenféle gát nélkül. Nekem is jó tudat volt az, hogy egyre nagyobb lesz a hatalmunk és ezrek ezrei rettegnek tőlünk a városokban és ordítanak. Lövések hangjaira ébrednek a házakban és látni azt, ahogy húzzák vissza a gyerekeket az ablaktól az eltévedt golyó eszméje miatt.
Jónak látszott több évig...persze minden jó ha elég távolról nézed és nem tudod felfogni időben a történteket. Egyszer azonban megváltozott bennem minden, talán az érzelmeim hatottak rám, szerelem érzete, sajnálat érzete stb. Avagy egészen egyszerűen meguntam a dolgot és emberileg nem engedtem magamat tovább. Annyi történt, hogy egy fiatal lányt és a húgát akarták eltenni láb alól a katonák, megölni....tudjuk mit tettek volna velük előtte.  Már ráemelte a puskát a lányra és pár centire volt a csőtől a homloka...mondhatom szép freskó került volna az útra. Már készült meghúzni a ravaszt de ahogy belenéztem a lány őszinte, síró, üveges tekintetébe, kirántottam a kardom és hasba szúrtam a katonát, majd megöltem a többit is, akik velem voltak. Elküldtem a lányt a helyről és azonnal továbbálltam. Soha nem mentem vissza a táborba és soha nem mentem vissza arra a helyre ahol ez történt. Nem hordok már egyenruhát, sajátos és nehezen megszerzett fegyvereim vannak és teljesen másképp látom már a világot.
Harc kell a világnak a túlnépesedés ellen, de nem azokat kell ritkítani, akik éhesek és félnek. Istenemre mondom, hogy nem szólnék bele két katona dolgába de annál inkább beleszólok abba, hogy három vadállat kedvét töltse egy alig 17 éves lányon. Volt időm az évek alatt kiismerni az itteni embereket és volt időm a várost is megismerni. Az utcán nem járkálhattam mert a fél sereg engem keresett és keres. Így hát megtanultam a tetőkön mászni, ugrani, mozdulatokat végrehajtani csendesen vagy hangosan. Nem érdekelnek már az angliai tevékenységek de nem állok kifejezetten a másik nép szemszöge mellé. Most azonban idők járnak, hogy muszáj vagyok az ittenieket védeni mert ők nem tettek semmit, pusztán rosszkor vannak rossz helyen. A szabadság jár nekik, joguk van békében élni a saját hazájukban. Nekünk megvan már a hazánk, ne akarjunk többet a kelleténél mert a végén ráfázunk. Az igazság bérelt engem fel akkor azon a helyen és addig nem szakítja meg a munkásságomat, ameddig el nem hozom a békét erre a földrészre. Eszem ágában sincsen félbehagyni a megállapodást.