Kovács Károly, gyerekkorában Karcsika, de a legtöbbeknek később is főleg csak Karcsi. Világrajövetele szó szerint is nehéz szülés volt, az anyja máig meséli, hogy majd beleszakadt, amíg ezt az istenverte ördögfiókát Náncsi néne hathatós segítségével kiküszködte magából. Persze nem gondolja egészen komolyan a szidást, azért szereti ő a fiát, akármilyen rossz dolgokra is keveredik az istenadta. Ez persze nem jelenti azt, hogy suttyó koráig nem verte el elégszer a sok rosszaságért, amit mind elkövetett. Hol összekötötte a macskák farkát, hol felrúgta a tejes köcsögöket vagy befalta az ebédet, amit az apjának vitt volna a mezőre, no akkor például hiába nem került elő napokig, kamatostul leverték rajta a dolgok szerető szülei. De voltak ezeknél komiszabb csínyei is, igazi gonosz csínyek, amikről édesanyja úgy tartotta, hogy jobb inkább nem is beszélni, legfeljebb csak akkor kerülnek elő, ha ijesztgetni kell pujákat. Amikor éppen nem különféle rosszaságokon és csínyeken törte a fejét, meg véletlenül sem sikerült bajba kerülnie, akkor csak ugyanolyan életet élt, mint az összes többi parasztgyerek a Bécstől több heti járóföldre lévő Szatmár vármegyében, meg úgy az egész Magyarországon mindenhol. Csinos kis bocskor híján mezitláb járt, de ha lett is volna lábbelije, akkor is inkább túladtak volna rajta kedves szüléi, nehogy már a gyereknek legyen, amikor nekik is csak egy pár régi lyukas van.
Ahogy cseperedett, ahogy erősödött, úgy fordult a kocka, suttyó gyerek korára már legalább olyan erős volt, mint szeretett édesanyja, de itt nem állt meg, mert bolond lett volna megállni még azelőtt, hogy utoléri apját is . Ekkorra már nem igazán fűlött a foga a mezei munkához, nem állhatta egész álló nap csak a hol kemény, hol meg csupa sáros földet túrni, se ásóval, se kapával, se semmivel. Szívesebben szegődött volna el inkább valami inasgyereknek, de mire észbe kapott már túl idős is volt hozzá, meg a híre mindenhol megelőzte, bolond lett volna bárki is felfogadni őt maga mellé. A kovács például azt mondta, hogy hiába erős ez a gyerek, amit egyszer egyenesre kalapált, azt máskor mérgében percek alatt újra görbére kalapálná. A suszter meg attól félt, hogy ez a megátalkodott zsivány kölyök képes lenne akkora szögeket verni a cipőtalpakba, hogy kilyukasztaná vele a vevők lábát, akkor meg aztán a vevők az övét. Nem, nem és nem, senkinek sem kellett, maradhatott a koszos mezei munkánál, amihez egy csöppet sem fűlött még a lyukas foga sem. Hű, az hogy fájt neki, amíg ki nem húzták. Azaz, addig, amíg jól meg nem húzta a pálinkás butykost, amit azért adtak, hogy azzal érzéstelenítsen. Aztán miután az emberes kortyoktól a fejébe szállt az itóka már csak arra kellett figyelni, hogy ki ne verje a kovács kezéből a fogót, amivel húzni készült a fogat.
Aztán végül csak elkelt a mi Karcsink, a háborúba kellett ő is, ha másért nem, hát azért, hogy megfogja a golyót valami tisztességesebb ember helyett. A seregben leszolgált jó néhány évet, kitüntetések helyett viszont csak német nyelvtudást gyűjtött. Egy év után úgy értette az összes vezényszót, mintha az anyja csecséből is azt szopta volna ki csecsemő korában. Aztán megtanulta még forgatni a kardot is, meg a végére már a puskával is egészen jól lőtt, de főleg csak galambra, meg nyúlra, meg fácánra, mert azok még véletlenül sem lőttek vissza. A háborúban legjobban a fosztogatást szerette a csata után, akkor rögtön az első sorokba verekedte magát hátulról, ahol addig várakozott, nehogy megtalálja egy kósza golyó. De ennek az arany életnek is vége lett egyszer, ugyanazt a szajhát nézte ki magának, mint a tisztje, aztán ezen úgy összekaptak, hogy leütötte a szerencsétlen flótást. Na onnantól aztán nem volt megállás, futott, mert futnia kellett, ha el akarta kerülni a bitófát. És márpedig el akarta kerülni!
Később Bécsben kötött ki, ott lebzsel ma is valami kétes hírű társasággal, akik nem éppen tisztességes ügyletekből tartják fönt magukat. Karcsi közöttük olyan ember hírében áll, akire rá lehet bízni az igazán piszkos melókat is.