Levegő után kapkodok… furcsa, lidérces álmok gyötörnek. Egyedül fekszem egy ágyon, melyen még másik 5 ember is kényelmesen elfér. Félhomály uralkodik a szobában, alig tudok kivenni valamit a sötétben. Szemem megállapodik egy komódon, fiókjait felforgatták, némelyikük hiányzik a helyéről. Pillantásom most az ablakra esik, a padlótól a plafoni terjedő ablakra. Mozdulni akarok, enyhíteni torkom szárasságát, de képtelen vagyok rá. Szemem elkerekedik, légzésem szaporább lesz az átlagosnál, szívem a fülemben dobol, vérem lüktet. A bilincsek a húsomba martak, ajkamba harapva helyezkedtem úgy az ágyon, hogy minél kevesebbet mozogjak, mert a fájdalom, ami a csuklómat és a bokámat megérintette, elviselhetetlen volt.
Isten tudja, mennyi ideje feküdtem már megkötözve, amikor meztelen talpak okozta hangokra lettem figyelmes. Az ajtó alól fény szűrődött be, majd kitárult, világossággal töltve meg a szobát és megpillantottam Őt. Félmeztelen volt, nadrágja olyan hanyagul lógott csípőjén, hogy minden fájdalmam elmúlt és egy teljesen más érzés zakatolt combom találkozásánál. Elragadó, érzéki mosolyt villantott rám és a belsőm megolvadt. Hosszú, fekete tárgyat tartott a kezében, tenyeréhez ütögetve lépett közelebb hozzám és hiába is hessegettem el a gondolatot, tudtam, mit tart olyan nagy hévvel a kezében. Anélkül, hogy bármit is szólt volna, lehajol hozzám és durva, erőszakos csókot nyomott vörösen pompázó ajkaimra. Fogai belekaptam duzzadt alsóajkamba, magával húzta, szívta és csak nemsokára engedte el, mikor kiélvezte látványomat.
Nem számítottam az ütésre, naivan megemeltem a csípőm, amikor ujjai szemérem csontomat kalandozták be. Égett, fájt, viszketett az ostor harapása és még a félhomályban is tudtam, hogy bizony ennek nyoma marad. Szemeimbe könny szökött, ajkamba harapva fojtottam el feltörő sikításaimat, amikor a lovaglóostor újra és újra lecsapott. Minden egyes ütés után tenyerét finoman, lágyan végighúzta rajtam, mintha ezzel azt akarná tudatosítani bennem, sajnálja, amit csinál, mégis rettentően élvezi.
Újabb csapás érkezett, ezúttal a combom felső felére és nem bírtam tovább… sós könnyek folytak végig arcomon, végig járomcsontomon, hogy a puha takarón érjék halálukat. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már nem megkötözve fekszem az ágyon, hanem karjaiban próbálok napirendre térni beteges tette felett. Ringat, akár anya a gyermekét, a fülembe suttog, amitől megnyugszom, aztán zavaros álomba merülök ismét, kizárva mindent.

Másnap madarak füttyére ébredek. Még hajnal van, a nap most kelt fel, narancsos bíborra festve az eget. Sajog minden porcikám, libabőrös karjaim a takaró melegsége után kiáltanak. Théo mellettem szuszog. Annyira más így, ebben a nyugodt állapotban. Nem mondaná meg senki róla, hogy ez a férfi a velejéig romlott, beteges és ragaszkodó. Szinte kisajátít, amióta elhagyta Franciaországot. Alig mozdulhatok mellőle, akkor is csak azért, hogy elláthassa királyi teendőit. Az életébe nem sok bepillantást enged, ahogy pedig országát kormányozza, ahhoz nekem semmi közöm.
Nem vágyom királynői koronára, sem szolgák hadára. Nem akarom elhagyni Angliát, hisz itt születtem. Igaz nyomorban, de szeretetben. Nem saját akaratomból vagyok, amivé váltam. Rákényszerültem, később pedig már nem tudtam abbahagyni. Elhalmoztak miden földi jóval, naiv kislány voltam és engedtem, hogy megalázzanak. Évekig tűrtem, hogy a Théo-hoz hasonló mocskos, kiéhezett férfiak játékszerévé váljak. Olykor elgondolkodtam azon, eldobom az életemet. Nincs miért maradnom. Szüleim meghaltak, amikor a falut porig égették, húgomat elhurcolták, öcséimet katonává tették. Azóta sem tudok hollétükről és csak reménykedni tudok, hogy élnek még…