Halál. Az eltévedés érzése. Üresség. Kín. Nem csak fogalmak, de érzések is egyben, melyeket már nagyon korán meg kellett ismerjek még életem hajnalán. Pedig a lelkem nem volt mindig elveszett, a mellkasomban rendíthetetlenül dobogó gépezet pedig nem volt mindig ennyi sötétséggel megtöltve, azonban egy ponton az életem oly ösvényeken indult el, hol kezemből megállíthatatlanul siklott ki az irányítás, akárcsak egy forrás hűvös vize csordul ki ujjaink közül. Jóllehet, életem útja már akkor sem a legfényesebb, legsikeresebb úton haladt, mikor még az irányítás nálam volt, ma visszatekintve azonban mégis azt kell mondjam, egy cseppet sem bánom, hogy ez így alakult. Nem bántam meg egyetlen döntést sem, nem bántam meg azt sem, ahogyan az életem alakult.
Lovászként éltem mindennapjaimat, visszahúzódóan, magamon viselve még mindig annak nyomait, hogy nem születtem a legtehetősebb családba, tán ezért is vált még fiatalabb koromban egy célommá az, hogy elérjem a hőn áhított anyagi biztonságot, mely majd stabil alapokként, ledönthetetlen lábakként fognak szolgálni jövőbeni családomnak. De a szerencse ekkor sem mosolygott rám. Amellett, hogy egyetlen nő sem hódította el a szívemet, egyedül gondoskodtam betegeskedő húgomról. Ekkor ismertem meg először azon gazdag ifjút, ki egyenesen kikérte magának, hogy miért nem voltam hajlandó neki adni húgom kezét, mikor azon állításával jött hozzám, hogy feleségül kívánja őt venni. Semmire sem vágytam jobban, mint az ő boldogságára, de nem tekintettem megfelelőnek az alkalmat az állapota miatt, ezért elküldtem hát a fiatalembert. De aztán ő, és a mellette álló gazdagabb réteg szépen kijátszották ellenem minden taktikájukat. Tehetős édesapja pedig minden fortélyát bevetette, hogy ne csak húgomat, de mindenemet, azt a kevéskét is elveszítsem, melyet mindaddig még magaménak mondhattam. Húgomat nőül vette a gazdag ficsúr, én pedig egyedül maradtam, szegényebben, mint valaha. Az éhezés régóta életem része volt, nem ez volt a legkínzóbb számomra, mellyel szembe kellett néznem. A végső sújtás mégis akkor ért, mikor értesültem szeretett testvérem haláláról. Még most is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, hogy arcomon forró patakokban hullottak le a könnyek, íriszeim pedig szinte kínzóan lángoltak, mintha csak megfertőzte volna őket a mellkasomban érzett mélységes fájdalom, mely szorító súlyként nehezedett rám, s jószerével levegőt sem tudtam venni miatta.
Változás… ez az, mi következett az életemben, mikor éreztem, hogy a fájdalom ahelyett, hogy valamelyest csökkenne, vagy enyhülne, csak még erősebbé, még kínzóbbá vált, s ez lett a pont az eddigi utam során, mikor szívem elkezdett megtelni a ma is benne található keserűséggel, és sötétséggel. Bosszúra szomjaztam, oly mértékben, hogy képtelen voltam megállni, még akkor is, ha tudtam, hogy tettem megkérdőjelezhető. De többé már nem akartam visszafogni magamat, nem akartam én lenni a szerény, visszahúzódó. Igazságot akartam. Így aztán megtettem, jobban mondva, elvettem azt magamnak. Elvettem azt, akárcsak annak életét, ki maga elvett tőlem mindent. Az életemet szinte. Meleg vére lassan csöpögött le az ujjaimról, én pedig ekkor éreztem az ürességet. Elvesztem. Ez volt az, mit pontosan éreztem. De bűntudatot azt nem. Jó érzés fogott el, amolyan megkönnyebbülés, hogy megszabadítottam tőle a világot, de hogy megbántam, azt hazugság volna állítanom, hazudni pedig gyűlölök. Miért is nem bánom? Azért, mert azzal találkozhattam, ki végérvényesen megváltoztatott, ki a tüzes, s így a fényt hozta be szerencsétlen, nyomorult életembe. Élénken él az emlékeimben, hogyan suttogott a fülembe, s az is, mikor először karoltam át derekát, mert többé nem akartam, hogy távolabb legyen tőlem annál, így hát magamhoz húztam. Határozottan, mert újra tisztán tudtam, mit akarok. Azt, hogy mi a célom. Az én célom pedig ő lett, s nem csak arra gondolok, azóta van a hatalmam, hogy a közelébe fogadott, hiszen annál élénkebb az emlék, hogy akkor, azon a szépséges estén érezhettem meg először ajkait. Édes csókja adott nekem újra célt, s ahogy teste az enyémhez simult, többé már nem volt kérdéses számomra, hová tartozok. Hozzá. Mellette van a helyem. Már önmagam megölésén gondolkodtam, hisz magam is gyengévé váltam, lelkiismeretem, melyet elásni próbáltam, minduntalan a felszínre tört. De akkor, csókjának pillanatában a tűz tört bennem felszínre, mely azóta is lángokban tartja szívemet.