Mint büszke anya, csókom csattan Enzo homlokán. Szelíd erőszakkal vonom közel magamhoz. Ezernyi apró üvegszilánk módjára bökdösi, szúrja bensőmet az érzés, melyet közelsége vált ki, s érintései tovább fokoznak. Csókjaival fülleszti a levegőt, oly rekkenő, betegséget izzasztóan forró párát lehel ajkaim közé, hogyha vékony ujjú, ám durvaságot sejtető, mégis meglepően puha érintésű kezei nem szorgoskodnának neglizsém csatjainak kioldásával -, én magam szabadulnék meg csatakos hálóingem láncától. Játékos izgalommal tölt el mezítelen felsőtestének látványa, mellyel rám nehezedik, arca tincseim közé merítkezik, a körvonalak elmosódnak, talán egy párna is elhasadt? Pihe kacsatoll száll a levegőben, orromra hull.
- Nem félsz, hogy teljesen az ujjaim köre csavarlak, Enzo? - kérdezem tőle negédes hangon. Szinte az ajkaiba suttogok. Arcátlanul belemászok a képébe, nem eresztem. Érzem a leheletét az arcomon, kapkodja a levegőt. És ez annyira eszméletlenül kívánatossá teszi. Levakarhatatlan, szemtelen vigyorral bámulok a képébe, és nyalom meg ajkát. Nekem ez csak játék. Tekintetemmel nem eresztem az övét.
- Nem - ingatja meg a fejét, miközben kaján vigyorra görbíti száját. Nem bír magával, mohón csókolja ajkaimat, én pedig hagyom. Magához von, hajamat a fülem mögé tűri, beletúr, hogy aztán ujjait tincseimre fonhassa és hátraránthassa a fejemet. Azt hiszem, teljesen az ujjam köré csavartam. A baj csak az, hogy ő is elkapott engem. És nem ereszt. És nem is akarom, hogy eleresszen. Ezt persze ki nem mondanám hangosan, még a végén a fejébe száll, és azt hiszi, hogy megszelídített. Ez persze, mint mindketten tudjuk, lehetetlen.
Rengeteg dolog van, amit nem kötök Enzo orrára. Nem mondom el neki, hogy olyan nekem, mint egyfajta drog, hogy többet érzek, mint amit mutatok. Az gyengének tüntetne fel, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Azt sem akartam, hogy megtudja, hogy vissza akarom szerezni a férjemet.
Ujjait egyfajta bilincsként fonja csuklóim köré; fáj. Valósággal jó ez a fajta fájdalom, de ezt ki nem mondanám hangosan. Még a végén elterjeszti, hogy kissé mazochista hajlamaim vannak. Ahogy csókol, ajkamba harap, és elmosolyodik. A vér lassan folyó patakja állkapcsomon csorog végig, mielőtt a fehér lepedőre csöppenhetne.
Halk sóhaj szökik ki ajkaim között, miközben a férfi lapockájába kapaszkodom, körmeimet húsába vájva. Ajka mosolyra görbül, vállaira simítom hideg tenyereimet, és nyaka puha bőrébe harapok.
Egész éjszaka beakad a bakelit, miközben a kúriámban, a hálómban buján fetrengünk a perzsa pamlagon. Enzo lök rajtam még egyet, és még egyet, mire testem kecses ívbe feszül, ahogy nyögéseink keverednek a csöndes szobában.

Túlságosan óvatlan voltam. Angelo rájött, hogy szeretőket tartok. Már csak idő kérdése, hogy arra is rájöjjön, hogy köztük van – mégpedig eléggé kiváltságos pozícióban – a fivére is. Így is kegyvesztettnek érzem magamat, érzem, hogy vannak dolgok, amik megváltoztak. Dolgok, amik szépen, lassan eltűntek, dolgok, amik keménnyé váltak, amik szúrósak. Látom a tekintetében, ahogyan rám néz. Ám én is metsző pillantásommal ajándékozom meg – hiszen már van elég hatalmam az Olasz udvarban is. Őrök, tanácsosok, a kancellár; hogy csak néhányukat említsem meg. Mindegyiküket szép szóval, és fenyegetéssel tartom a közelemben. És persze, ami a mai világban a legfontosabb: arannyal. Az arisztokrata, nemes, vagy éppen csak udvari körökben is él a szólás: a pénz beszél, a kutya ugat.
És, mindezek mellett, én is tudatában vagyok egy, s másnak. Itt van például Enzo titka – és ezzel együtt az alakváltók létezéséről is tudok -, Angelo titkos szeretője, és persze a Café Demel, ami újabban egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet, és többet akarok tudni róla. És, ha vannak alakváltók, talán volna itt... más is? Vajon mit rejt a kávézó, fekete párája? Vajon mi bújik meg a téglafal mögött, a félhomályban?
Gyorsnak kell lennem, precíznek és pontosnak. Úgy szövögetem a terveket, az udvar falai-, és a di Franza fivérek között, mintha valamiféle ezüstös háló lenne. És ebből a ragyogó csapdából nincs menekvés. Van hatalmam, de nem elég; vissza kell hódítanom a férjemet, és ezért megteszek bármit. Megölöm, kivéreztetem, megmérgezem azt a szajhát, ha kell, csak ne kerüljön többé az utamba, és ne veszélyeztesse a pozíciómat. Fiút kell szülnöm, hogy biztos helyem legyen a palotában, és a király közvetlen közelében maradhassak. E mellett pedig az elefántcsonttornyon kívül is szükségem van szövetségesekre – alakváltók, és egyéb, kétes alakok, akik hasznomra válhatnak; mondjuk a Café Demelből. S, ki tudja, mivel tudnak még szolgálni egy királynőnek a kávézóban?

Fanyar férfi illat sanyargatja szívemet. Mindenhol ott van: az ágyban, a ruháim között, a bútoraimon, a festményeimen, az egész kibaszott kúriában ott van. Csattan a szék, ahogy ellököm magam belőle, borul az asztal. Fekete tinta lassan folyó mázként terjeng a padlón és a karmazsin szín perzsaszőnyegemen, jól ismert illata az orromba mászik, de nem képes fedni Enzo illatát. A fémkarikák összecsendülnek, majd a nehéz, smaragdszín vászonfüggöny a földre hull. Az ablakon betör a szűrt fény. Csak még jobban tajtékzok a dühtől. Megragadom a bronz keretet, letépem a falról a kedvenc, fekete arabomról készült képet, és a szoba másik végébe hajítom. Egy pillanat csupán. Lélegzetvételnyi szünet. És újra elfut a méreg, mert megérzem Enzo illatát, mely a kúria falaiba is beitta magát. Ki akarom szakítani magamból, de ez képtelenség. Nem... nem lehet.
Bosszút akarok.
Bosszút Angeloért, és bosszút saját magamért.
Bosszút, mert úrnőjét dobná el, bosszút, amiért vitt, s amiért hagyott maga után valamit.
Bosszút, amiért elhagyna, bosszút, amiért szeretem.