Kezdetben voltak az Öröktől Teremtettek, akik puszta létezésükkel és megjelenésükkel képesek voltak gyógyítani, képesek voltak arra, hogy a világban uralkodó káoszon felülkerekedve egyensúlyt teremtsenek. Mert jó és rossz nem lehet meg egymás nélkül, és az a dolgunk, hogy ezt fenntartsuk. Soha nem billenhet el a mérleg egyik irányba sem, mert nyomában csak káosz és pusztulás jár. Az Öröktől Teremtettek aztán egy idő után visszavonultak a Szférák közé, hogy életet adjanak gyermekeiknek, aki majd a világban vigyázzák a rendet és amit Istenük rájuk bízott, a jóságot vagy éppen a haragot. Az emberek megjelenése után aztán szükség volt olyanokra akik figyelnek rájuk, akik azon embereket őrzik, akiknek dolguk van a világban akiknek egyszerű létezése szükséges az egyensúly fenntartásához. Mert az emberek sebezhetőek és gyarlók és gyakorta élnek is ezekkel a tulajdonságaikkal. A Második Teremtmények, a Örök Teremtettek gyermekei lehetőséget kaptak, hogy néhány embert maguk mellé vegyenek, hogy a Szférák erejével felruházva őket a sajátjaikká tegyék őket haláluk után, és mivel egykor az emberek között jártak, alakjukat felvéve talán képesek lesznek ellátni azt a feladatot amit rájuk bíztak. Őket ismerjük ma Angyalokként. Az első érkezők még sután mozogtak ezért atyáik és anyáik szárnyakat adtak nekik, amelybe erejüket is rejtették és a Szféra ajándékát, az egyik őselemet. Volt aki a Föld, volt aki a Víz, volt aki a Levegő és megint mások a Tűz erejét kapták meg. Visszaélni nem lehet vele, mert akkor az angyalt teremtői elpusztítják, szárnyait elveszik és száműzik a Pokol legmélyebb bugyraiba. Én nem tudom mikor érkeztem, és azt sem, hogy miért, hogy mit láthattak bennem egykor, hogy maguk mellé emeltek és a Szférától a Levegő erejét kaptam meg. Az emlékeinket atyáink magukhoz veszik, hogy később ne befolyásolhasson a döntéseinkben. Engedelmeskedünk, és tesszük a dolgunkat, de van amikor homokszem kerül a gépezetbe, mint az én esetemben is. Nem voltam még képes teljesen elszakadni a gyarló emberi érzésektől. A világot szemlélve egyre többször kapom azon magam, hogy képes vagyok elérzékenyülni, hogy bizonyos emberek jobban érdekelnek mint mások. Hamarosan eljön az idő, amikor kijelölik számomra azt akire vigyáznom kell, aki mellett lesz a helyem. Meghallgatom, de sosem fedhetem fel magam igazán, a szárnyaimat a Szférától kapott erő rejti, amikor a földön járok, és halandó nem láthatja. Így szól legalábbis a tanítás. De mi történne, ha egy éjjelen, amikor senki nem látja megmutatnám magam teljes valójában? Néha lázadok a tanítások ellen, mert úgy érzem nem előre mozdítanak, hanem inkább visszafelé. Az embereknek joguk van tudni rólunk, nem bujkálhatunk örökké. Amikor letekintek erre a világra legtöbbször csak a borzalmakat és tragédiákat látom, hagy legyek hát én aki csöppnyi nyugalmat és boldogságot csempész valakinek a szívébe. Ismerni akarom újra azokat az érzéseket amiket egykor emberként ismertem. De fel kellett áldoznom, a szárnyaim ebből teremtettek, a régi ember lelkemből, ezért lett az elválaszthatatlan részem, a színét pedig egykori gondolataim és érzésvilágom határozta meg. Éppolyan idegenül mozgok a világban mintha most születtem volna meg, és ha azt vesszük ez nem is áll olyan távol az igazságtól. Furcsa, hogy amíg másokból eltűntek a régi érzéseik bennem minden nappal egyre erősebbek, azt gondolom talán valami baj van velem, hogy valamiért tévedtek velem kapcsolatban, amikor maguk mellé vettek, amikor hittek bennem. Atyámat már kérdeztem erről, és azt mondta pontosan ott vagyok ahol lennem kell. Miért érzem mégis azt, hogy valahogyan más vagyok mint a többiek, hogy belőlem hiányoznak olyan dolgok amelyeknek meg kellene lenniük, és amiknek pedig nem azok ott vannak. Mintha valahogyan fordítva lennék összerakva. És amikor hajnalonta valamely templom tetején ücsörögve nézem a napfelkeltét, azon tűnődöm vajon hogyan leszek képes uralni az erőmet, mit kell majd tennem ha megtalálom azt a személyt akire vigyáznom kell, akit kijelöltek a számomra? Atyám azt mondta meg fogom érezni, ha a közelében leszek és onnantól egy láthatatlan lánc fog hozzábilincselni egészen addig míg a Végzet másképp nem rendelkezik és ezt a lelket magához nem szólítja. Addig tanulom a világukat, újra próbálom értelmezni a dolgokat, noha gyakorta azon kapom magam, hogy idegen…hogy szinte minden oly idegen nekem. Tudom, hogy vagyunk még itt mások, hogy nem egyedül érkeztem, de nem tudok semmit róluk éppen ezért magányosnak érzem magam. Ez is különös, hiszen nem szabadna, hogy ilyen ellentétes érzések kerítsenek hatalmukba. Vajon egykor éppen azért lettem kiválasztva, mert képes vagyok erre? Sokszor tűnődöm el ezen, és teszem fel a kérdéseimet Teremtőmnek, de választ nem érkezik. Úgy tűnik eljött az idő, hogy megérezzem kit rendeltek ki számomra az Öröktől Teremtettek.