Megigazítom a szoros, testemre simuló ruhát. Egyszerűen gyönyörű. Mélyvörös, selymes, fekete mintás, alatta az abroncs feljebb tolja. A teteje feltolja melleimet, összességében gyönyörű az egész. Oldalra fordulva meglátom a cipőimet. Nem akarom felvenni, utálom őket. Elfordítom róla a pillantásomat. Ahh, az egészhez most semmi kedvem sincsen. Kibontom a fejemet, mely így már puhán omlik a hátamra, és fogom a gyertyatartót. A kiskutyám a nyomomban lohol, ahogy lesétálok a márványlépcsősoron megérkezem a bejárati csarnokba. Kint már este van, zuhog az eső. Szeretem, de most inkább nem megyek ki a vízbe, nem lenne  vége. Helyette a bálterembe megyek. Meggyújtom a gyertyákat az enyémtől. Fokozatosan lesz egyre világosabb az egész terem. Körbeérek. Felkapok egy almát és leteszem a gyertyatartót. Lassan nyammogok a gyümölcsön, míg körözök. No hát akkor... Ma különleges táncpartnert szeretnék. Valakit, akivel nem táncolhat akárki... Hm-hm...
- Dimitri!!! - Nézek körbe és mikor meglátom, rámosolygok szélesen. Még a nyamvadék almát is leteszem, majd hozzálépve lábujjhegyre állok, lehúzom magamhoz és édes csókba vonom nyakába csimpaszkodva egy apró mosollyal.
- Táncolj velem kérlek, nem akarok ma kimenni, veled szeretnék keringőzni. - Meresztek rá szépséges szemeket és kezem az övébe csúsztatom, a másikkal pedig a vállát fogom meg kecses, elegáns mozdulattal. Szerencsére beleegyezik, keze határozottan támaszt meg lapockáim közt és fogja meg a kezemet. Halkan dúdolom magunknak a keringő dallamát, egyszer se lép a lábamra, vezet, mutatatja mikor merre, hogyan kell lépni, meztelen lábam hangtalanul suhan az övé mellett a hűvös márványon. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes??? Imádom őt, teljes szívemből szeretem őt.
Sajnálom, hogy nem találkoztam Dimitrivel míg élt, pedig igazán érdekes személyiség lehetett, most olyan... hát nem is tudom. Azt mondja, az angyalok nem éreznek semmit. Nem tudom, ez így van-e, de szerintem nem.  Hiszen ha teljesen közömbös lenne, akkor nem jönne le, mikor hívom, nem hatna rá semmi, az sem, hogy könyörgöm, vagy hasonlók. és végképp nem érezne irántam szeretetet. Fogalmam sincs, megmondjam-e neki, hogy téved. Annyi kérdésem van hozzá, annyi mondanivalóm. Nem akarom elijeszteni. Már csak az hiányozna, hogy nélküle éljek, mikor ő az egyetlen, aki megszinesíti szürke kis életemet. Sellő vagyok, szerintem elég kevesen lennének velem, ha tudnák, hogy időnként egy nyálkás uszonyú lénnyé változom át. Ezt nehéz felfogni, tudom. Az emberek nem állnak készen a csodákra. Nem értik őket, az egyetlen nyelv amin beszélnek, az a vér. De én nem akarok azon a nyelven beszélni. Inkább leszek a vágy, ami elcsavarja a fejüket. A kéj, ami megbódítja az agyukat. A jóllakottság, ami megnehezíti a fejüket. Tudom, nekem kéne lennem a vadásznak, de az anyukámat megölték, és nekem semmi kedvem a vérengzéshez. Inkább úgy vagyok vele, hogy ha szembe jön egy és tudom, hogy ölt már, akkor végzek vele, de én magam kutakodni nem fogok, az teljesen biztos, és utána még csak nem is fogok lelkiismeret furdalást érezni. Ezt is meg kéne majd kérdeznem egyszer Dimitritől, hogy minden sellő pokolra van-e ítélve. Hiszen gyilkolunk. De az angyalok erre teremtettek minket, ez a feladatunk, azért, amit ők róttak ránk, nem taszíthatnak az örök kárhozatba. Nincs igazam? Na mindegy, majdcsak meglátjuk, mi lesz, illetve lassacskán erőt veszek magamon, de most még kiélvezem ezt az édes, forró táncot. Az illatát, az érintését, a leheletét.