Megkértem Johant, hogy ne menjen el. Erőt vettem magamon, és elszántan elébe járultam, kérleltem. Borzalmasan nehezemre esett, más körülmények között örültem volna, hogy elmegy, addig sincs itthon, addig se kúszik félelem a birtok falai közé, mely örökös kísérőjéül szegődött. Most azonban szükségünk lett volna rá, hisz már csak egy napunk van az új földbérleti szerződések aláírásáig. Már egy héttel ezelőtt megegyeztünk, hogy az apósom eljön vacsorára és még egyszer utoljára átbeszélünk és átnézünk mindent. Természetesen nem jártam sikerrel. Az arcomba vágta, hogy eddig is remekül intézkedtünk a háta mögött, bizonyára ezúttal is meg fogjuk tudni oldani. Hát rendben. Ami azt illeti, igaza van. Nem szorulok a segítségére, és teszek a véleményére. Nem magam, hanem az apja miatt szerettem volna, ha jelen van az est folyamán. Franze megkért, hogy legyen így, és én nem szeretek neki csalódást okozni. Ezúttal sikerült. A vacsora csendesen telt, megbeszéltük, amit meg kellett és kínosan ügyeltünk rá, hogy ne vetődjön fel olyan téma, ami csak futólag is érintené a házaséletünket, vagy úgy Johant egyáltalán. A desszertre a gyerekek is csatlakoztak hozzánk. Adele énekelt a nagyapjának, a kis Erich pedig nyűgösködött. A dadus aztán ágyba dugta őket, míg mi a szalonban egy üveg brandy mellett beszélgettünk tovább.
- Úgy érzem ideje távoznom Kedvesem, már nem bírom olyan jól az éjszakázást, mint egykor.- kapaszkodott meg a sast formázó fémmarkolatban, és a botjára támaszkodva felemelkedett.
- Ne tréfáljon velem Papus, harmincéveseket megszégyenítő formában van.- mosolyogtam rá, őszintén kedvelem őt. Az ajtóban való búcsúzáskor még egy gyors csókot is elhintettem száraz pergamenszerű bőrére. Keserűséggel töltött el a gondolat, hogy a halál előbb utóbb elragadja tőlünk. Visszamentem a papírokért, elidőztem néhány percet, míg sorba raktam őket, majd elindultam a hálóba.
A folyosón elhaladva különös érzés kerít hatalmába. Nem hallok neszt, nem látok senkit a szemem sarkából, mégis elfog az a nyugtalanító, elemi érzés, miszerint nem vagyok egyedül.
- Papus talán elfelejtett valamit…- hangom hirtelen elhal, mikor meglátom a folyosón közeledő sötét öltözetű alakot.
Szent ég! Kétségtelenül nem az apósom. Hirtelen gyökeret ver bennem a félelem és jéggé dermeszti szívemet. Számon kellene kérnem, hogy mit keres a házamban, de látom sötétben megvillanó tekintetét, amitől úgy érzem menekülnöm kell. El akar kapni, bizton érzem, de nem hagyom. Hevesen dobogó szívvel fordulok meg, felkapom szoknyám szélét, hogy futásnak eredjek. Ösztönösen cselekszem, nem gondolkodom tovább annál, hogy mi tévő leszek, ha sikerül elérnem az egyik szobát és magamra zárni az ajtót. Nem is szükséges, hisz tervem még eme korai fázisában elbukik. Ujjaim bár már súrolják a kilincset, de abban a pillanatban erős férfikarok ragadnak meg hátulról.
- Eresszen el maga mocsok!- rúgok, ütök és tekergek a szorításába. Hát nincs itt senki, aki segíthetne? Mi folyik itt? A vadászat! Persze. A férjemmel együtt távozott a személyzet nagy része is, hisz valakinek utána kell vinni a fegyvereket, a kényelméről és az élelmezéséről gondoskodni. A francba! Egy pillanatig jobban gyűlölöm a férjemet, mint ezt az idegent, aki a saját házamban tör rám. A férfi fájdalmasan hátracsavarja két karomat. Úgy kértem, hogy maradjon…
Az agyam próbál úrrá lenni a helyzeten, de ekkor borostás képe végig karistolja bőrömet. Undorodva csapom félre a fejem. Az egész testem reszket, amiért gyűlölöm magam. Erős akarok lenni, még ha nem is vagyok az.
- Ezt még keservesen meg fogja bánni.- dermedek meg, mikor megérzem a fém hidegét bőrömön. Nagyot nyelek, torkom megvonaglik. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed. A szemem csíp, kezd elárasztani a savanyú kétségbeesés, szánalmas állapotomból a gyermekeim említése ránt ki.
- Ha csak egy ujjal is hozzájuk merészel érni saját kezűleg fogom kitépni a zsigereit, ha kell a pokolból is visszajövök magáért!- hangom halk, de élesen csendül. Bármit megtennék értük, akármit. Érzem, ahogy egy könnycsepp végig gördül arcomon. Áruló.
- Vigyen, amit akar, csak ne bántson senkit.- kérlelek ma már másodszor egy férfit, pedig évek óta nem tettem ilyet. – Kérem, ne bántsa őket.- összerezzenek, mikor ajka bőrömhöz ér, de kitartok, nem mozdulok, bármennyire is undorodom tőle, nem fogok kiáltani. Nem kockáztatom, hogy a gyerekek felriadjanak és kiszaladjanak a folyosóra. Higgye csak azt, hogy meghunyászkodtam, hogy megadom magam.
- Oda vezetem a széfhez.- ajánlom, s közben egy terv kezd életre kelni zaklatott elmém mélyén, mert én tudom mit rejt a fém doboz a készpénzen és a családi ékszereken kívül, még, ha ő nem is. – Erre…- húz testem a megfelelő irányba.

Magamhoz szorítom a testet, fájdalmasan közel. A nő karjait háta mögött fogom össze balommal, simulok hozzá szorosan, mocskos, borostás pofámat a nő finom vonalú arcának nyomom. Érzem, ahogy csokoládé szín hajtincsei lágyan tapadnak arcomhoz. Mélyen szippantom magamba illatát. Édes kis fehérnép – húzom sötét vigyorra számat, és azt kívánom, bár látná. De nem látja. Ezt pedig módfelett sajnálom. Jobbomban kést markolok, és nyomom torkának a sötétezüst, hideg pengét. Hallom a heves, rendetlen szívdobbanásokat, miket én váltok ki belőle. Sötéten felnevetek.
- Nocsak... magácska reszket. Nem csodálom. Mindig ilyen hatással vagyok a nőkre – szinte fülébe dörgöm basszusos hangommal a szavakat, ahogy erővel rántom még közelebb magamhoz; már, ha ez lehetséges. Meglehetősen élvezem a helyzetet. Bármennyire is elbaltáztam egy tökéletes, arany tálcán kínálkozó lehetőséget.
Az egész azzal kezdődött, hogy úgy két héttel ezelőtt, amikor a várost jártam, érkezésem másnapján, megpillantottam ezt a nőt, itt, előttem, csak éppen a belváros forgatagában, ahol az egyik szabászatból jött ki a jólfésült, öntelt, hólyag férjével. Annyira nem illik ahhoz a beképzelt faszhoz, hogy szinte viszketett a tenyerem, hogy csak úgy, ok nélkül behúzzak annak az arisztokrata pöcsnek egy jól irányzott jobbhoroggal. De türtőztettem magamat. Mert mást is észrevettem: azt, hogy gazdagok. Nem véletlenül szemeltem ki pont őket. Jómódú, nemesi család, ezt a vak is láthatja, hát még én, aki minden apró részletre odafigyel.
Azonnal szöget ütött a fejembe egy kész terv. Az a terv, ami mindig beválik. Minden körülmények között. Bárhol legyek is a nagyvilágban, bárkiről is legyen szó. Először is, kiderítettem, hogy hol tengetik mindennapjaikat; egészen a házukig követtem őket, az előhívott bundás testében. És, természetesen, nem tévedtem. Egy kisebb kastélyban laknak, töménytelen mennyiségű, ellopható, mocskosul sok pénzért eladható holmival körülvéve. Gondolom én. És bizonyos, hogy nem tévedek. A fejemet tenném rá – na, nem mintha olyan módfelett sokat érne az én borostás pofám, és a koponyám, de hát...
Egy ideig figyeltem őket, hogy mikor mennek el, mikor érkezik hozzájuk valaki, közben a saját dolgaimat is intéztem a városban, és megszabadultam pár vörös-fekete, Görög amforától is, valamint meglátogattam egy bordélyt – a legjobbat a városban -, és undorító részegre ittam magamat és kocsmadalokat énekeltem a helyiekkel – ezzel is bevágódva náluk. Erre jók az ivónóták: kapcsolatot építenek ki az emberek között, az új arcok pedig könnyen beilleszkedhetnek egy már összeszokott társaságba is. Hiszen, aki ismeri a kocsmadalokat, rossz ember nem lehet. Vagyis... de, lehet, sőt, szinte törvényszerű, hogy rohadékok legyünk. És éppen ez benne a legjobb.
Elvegyültem szabad óráimban, a városban, és mindenféle suttogásokat hallgattam. Az angolok elnyomják a népet, az osztrákok tehetetlenül toporognak. Kit érdekel? Én ír vagyok. Ír kalóz. Ír tolvaj. Ír törvényen kívüli. Semmi közöm ehhez a bagázshoz. Jól megszedem magamat, és lelépek, éppen úgy, ahogyan eddig is tettem. Valószínűleg újra a hét tengert veszem ostrom alá, és a part menti, nagyobb városokat fosztogatom majd, egy maroknyi, rosszhírű, gyilkos, bandita társaságában. Sok rummal és whiskey-vel, és lopott nőkkel, csak, hogy kerek legyen a világ.
Na, de ne siessünk ennyire előre, hiszen még csak nem is köröznek, nem, hogy vérdíjat tűztek volna ki a fejemre – élve, vagy halva, de inkább halva, ugyebár... -, szóval még rengeteg időm van, amit szabad garázdálkodással tölthetek a városban. Már alig várom! És, igazából, már el is kezdődött, pontosan akkor, amikor úgy döntöttem, kirámolok egy gazdag családot. Rohadt, gonosz farkas...
Ma, hajnalban a férfi elhagyta a birtokot. Vadászni ment. Az előkelő népségek már napok óta erről beszélnek – fogják magukat, és bizonyos időközönként az erdő vadjait tizedelik meg, szépen sorban, már-már szórakozás gyanánt, hogy később kitömjék testüket, és élettelenül csillanó, üveges tekintetet adjanak nekik, amikkel a felszínes barátaikra nézhetnek, miközben a nagy vadászok önmagukat tömjénezik. Felfordul tőle a gyomrom. Ha nem lenne sürgős rabolnivalóm, a nyomukba szegődnék, és egytől, egyig tépném apró, felismerhetetlen cafatokra az összeset, kitépném a beleiket, és a vérükben fürdőznék. Szürkületkor térek vissza a hatalmas házhoz, és megvárom, míg az összes fény elalszik. Sietnem kell, mivel nem tudom, hogy a férj bármikor hazatérhet. Nem bízom a véletlenre. Kettőnk közül én vagyok az igazi vadász, a legélőbb lény ezen a Földön – farkas -, de nem csípem, ha megzavarnak munka közben.
Az ablakon mászok be, odabent teljes a sötétség. Nesztelen léptekkel szelem át a kúriát, és hagyom, hogy szemem hozzászokjon a félhomályhoz. Mikor már egyre jobban tisztul és élesedik a kép, szemügyre veszem a tárgyakat. Olyasmit keresek, ami sokat ér. És, valójában, nem is kell nagyon keresgélni; csak olyasmi van itt, ami sokat ér. Szóval nincs nehéz dolgom, és minden a terv szerint alakul. Halkan emelem le az egyik tárgyat, a másik után, és egy bőrtáska gyomrába rejtem őket. A konyha felé veszem az irányt – ezüst étkészlet után sóvárogva -, ám, miközben az odavezető utat keresem, nem várt vendégbe botlok. Nos, valójában ez nem a helyes kifejezés, hiszen kettőnk közül én vagyok a vendég – ráadásul egy kurvára nem kívánt-, és várt vendégként pózolok momentán.
Így kerül a fiatal, szépasszony a farkas karmai közé; hátulról leptem meg, pár perccel ezelőtt.
- Ne sikítson – közlöm most szárazon. – Ugye nem akarja, hogy a gyerekei felébredjenek, és a szeme láttára belezzem ki őket, és vágjam el a torkukat, vagy szúrjam át az apró koponyákat a szájukon keresztül? – habár soha nem tennék ilyet, hiszen gyereket nem bántok, de ő ezt nem tudja. És ez jól is van így, éljen csak ebben a hiszemben.
- Viszont igazán segíthetne... – suttogom, arca felé fordulva, a bőrére lehelve a szavakat. Valószínűleg whiskey és menta illatát érzi. - A bőség zavarában nem tudom, mi érné meg a leginkább, hogy magammal vigyem. Ön mit gondol, Kedves? Maga ismeri ezt a házat, vezessen körbe, és nem esik bántódása, sem önnek, sem a gyermekeinek. Ígérem – nem eresztem el, helyette még mocskos mód csókot is hintek az arcára, balom ujjaival pedig fenekét simítom végig, már amennyire a lehetőségeim engedik – hiszen mégsem ereszthetem el egyelőre, nehogy valami ostobaságot csináljon a fiatal nő, és meg kelljen ölnöm. Igazán kár lenne érte.