Huszonhét évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot egy olyan országban, amely mára már nem is létezik. A Lombard–Velencei Királyságba születtem, arisztokrata családba. Édesapám Ludovico Alberti di Bardonnêche olasz patrícius, előbb a városi, majd a tartományi tanács kitüntettet alakja. Akkoriban az osztrák császár uralma alatt egy olasz származású ember ennél magasabb rangra aligha juthatott. Az én büszke, ambiciózus apám nehezen érte volna be ilyen másodlagos tisztségekkel, de tetemes anyagi tőkéjének köszönhetően nem is kényszerült erre. Bár névlegesen nem volt több egy előkelő tanácstoknál a zsebében volt az összes osztrák hivatalnok a városban. Kisebb fajta palotánkban fényűző életet éltünk anyám, négy testvérem és én. Sorsom perce abban a pillanatban megpecsételődött, mikor nőnek születtem. Apám azonban nagyobb szerepet szánt nekem az életben, mint holmi tenyészkancáé. Nagy gondot fordított rá, hogy neveltetésem során ne csak a szokásos női fortélyokat sajátítsam el, de elmémet is palléroztatta. Kilenc éves koromra betéve ismertem az összes Velencei nemesi család címerét, és történetüket. Csinos, eleven gyermek voltak, aki épp úgy szeretett elegáns ruhákban szaladgálni az előkelő estélyeken, mint a csatornák mentén fogócskázni a kevésbé szerencsésekkel. A macskaköves sikátorokban bújócskázni, és gyümölcsöt csenni a kofák standjáról. Persze soha nem felejtettem el hová is tartozom, ki vagyok. Nem hagyták. Leora Alberti di Bardonnêche vagyok és egy napon férjhez fogok menni egy osztrák nemeshez, akit aztán úgy rángatok drótjaimon, mint egy marionett bábut, olyan zenére, amit atyám fütyül. Így is lett. Tizenhat éves koromban kénytelen voltam elhagyni a szülői házat és szeretett Velencémet, hogy a bécsi udvarba költözzek. Nem szerettem, tudtam itt következmények nélkül nem lehetek olyan szabados, mint odahaza. Nehéz volt az első időkben. Az esküvő után kicsit könnyebb lett. A férjem a maga módján egészen kedves volt, úgy éreztem képes leszek megkedvelni. A gyenge akaratú, de büszke férfi tökéletes választás volt édesapám részéről, az apja, a Gróf azonban kemény dió. Figyelmeztettek előre. Sokáig tartott őt megnyerni magamnak, de ettől csak jobban tiszteltem. Apámra emlékeztetett, egy becsületesebb kiadására. Minden a tervek szerint alakult, finoman terelgettem Johant a politika útvesztőiben, miközben apám szeme és füle voltam, és két gyönyörű gyermeknek adtam életet. Ők az én Napom és Csillagom, a szürke mindennapokban, az unalmas házasságomban ők az egyetlenek, akik képesek fényt és boldogságot csempészni. A kedvükért képes vagyok sok minden felett szemet hunyni. Minden bizonnyal átlagos, unalmas némberré silányultam volna, ha nem következik be az uralkodónő tragikus halála, mely felbolygatta sokak, köztük az én életemet is. Az angolok magukhoz ragadták a hatalmat, az asztal mellett nem maradt hely az osztrák nemesség számára. Minden bizonnyal megfosztottak volna rangunktól, ha apósom és édesapám nem jár közbe érdekünkben. A legtöbb barátunk azonban kegyvesztetté vált az udvarban, mi felélesztette férjem eddig számomra ismeretlen nacionalista énjét…

A gyertyafénynél a kezemben szorongatott apró grafit darabbal újabb függőleges vonalat húztam. Különösen meleg májusi éjszakának nézünk elébe. Félretűrtem egy homlokomra hulló tincset és századszorra is végignéztem rajzomon. Egy templom, egy törött kútfő, romos téglaházak…Velence. Minden campón állt legalább egy templom. Merengésemben megzavart az ajtó nyikorgása. Johan. Régen soha nem lépett be a szobámba kopogás nélkül, régen nem ugrott össze apró gombóccá a gyomrom, ha egy helységben kellett lennem vele.
- Szép estét Drágám! - fordultam felé, arcomra kedélyes kifejezést erőltettem, ami hamar elhalt. – Valami baj van?- zaklatottnak tűnt.
- Mégis mi baj lenne?- horkantott gúnyosan. Olyan idegen gesztus volt ez tőle, mintha egy bikát láttam volna pukedlizni. Megváltozott. – Persze tudom, hogy Téged nem zavar, hogy azok az angol kutyák a földbe tiporják a méltóságunkat!- tekintetében mostanság örökös tűz égett. – Tudott mit beszélnek rólunk? Hogy gyávák vagyunk, árulók! – közelebb lépett hozzám.
- Jobb szeretnéd, ha koldusbotra juttatni magunkat, és kölcsönért könyörögni az uzsorásoknak, mint Alfred barátod?- sejtettem, hogy a jó öreg Alfi felől fúj a szél. Nekem se tetszett ez az új helyzet jobban, mint nekik, de abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami megadatott.
- Ostobaságokat beszélsz! Alfred nem földönfutó, ott vannak a kapcsolatai, csak az alkalomra vár. – rázta mutatóujját felém. Elnevettem magam.
- Egy vasa sincs, az úgy nevezett kapcsolataival pedig kitörölheti a hátsóját. Persze, ha rajtad múlna mi is várhatnánk a kegyelemkenyerünkre. – elegem volt ebből a beszélgetésből. – Persze akkor nem kortyolgathatnád a drága whiskeydet, amit az apádnak és az apámnak köszönhetsz, épp úgy, mint ezt a flancos új felöltőt. – futtattam rajta végig a tekintetem, majd fordultam volna vissza a vázlataimhoz, de Johan megragadta a karomat, maga felé fordított és erősen pofon vágott.
- Ostoba olasz kurva!- annyira meglepődtem, hogy még feljajdulni is elfelejtettem, pedig az arcom csak úgy égett keze nyomán. Soha nem emelt még rám kezet. – Fogalmad sincs, miről beszélsz, és ma megláthatod a saját szemeddel is. Öltözz fel. Elegánsan. Elmegyünk.
- Nem megyek veled sehová!- sziszegtem.
- Ó, dehogynem, drágám, dehogy nem. – villantotta rám negédes mosolyát. Férjemet kerestem a férfiben, aki velem szemben állt és sötét erő sugárzott belőle. Nyomat se leltem.
- Bemutatlak a Café Demel-i barátaimnak.- igazította meg zekéjét, mintha makulátlan külsejével feledtethetné az iméntit.
- Café Demel?- kérdeztem vissza, úgy ismertem ezt a várost, mint a tenyeremet, de erről a helyről még soha nem hallottam.
- Nem megmondtam? Nem tudsz semmit, de ez változni fog kedves...- lépett hozzám közelebb és én próbáltam nem összerezzenni, mikor ujjait gyengéden végigfuttatta feldagadt arcomon. - Te is egy leszel közülünk, s ha hűen szolgálod igaz hazád elfelejtem vétkeid…