A napvilágot Dél-Ausztriában láttam meg Klagenfurttól délkeletre, nem messze a Magyar határtól. Édeapám olasz zsoldos volt amíg élt, de ilyen ez a szakma. Édesanyám osztrák volt, de rendelkezünk magyar, horvát és talán még más vérvonalakkal is. Amit a családomról tudok, azt a nagyanyámtól tudom, mivel édesanyám belehalt a szülésbe. Szülők nélkül ő nevelt fel engem, ami vagy szerencse, vagy sem, de nem volt mindennapos életem. Nagyanyám javasasszony volt, nem a városban lakott, hanem fent a hegyekben. Ennek ellenére igen keresett volt a tudása, még Klagenfurtból is jártak hozzá, hogy a herbáliumokkal segítsen nekik. Vidéken az élet nem túl izgalmas én pedig nem az vagyok, aki meg tud ülni a fenekén, úgyhogy gyakran elcsámborogtam és amennyi időmet csak tehettem, a környező falvakban töltöttem. Sajnos ennek ellenére mindig kívülálló maradtam. Az emberek babonásak és pletykásak és sokan tartották a nagyanyámat boszorkánynak. Ez az én híremnek sem tett jót, voltak akik elkerültek messze. Bezzeg amikor valami bajuk volt, akkor szó nélkül jöttek és kérték a segítségünket. Nagyanyám pedig nem válogatott. Mindenkinek segített akinek tudott és legtöbbször tudott is. Soha nem érhetek fel hozzá, ha a gyógynövényekről van szó. Bevallom azért én is megszerettem a vajákolást, végtére is igen látványos hatásokat lehet vele elérni. A legtöbb ami vagyok, az a nagyanyám érdeme. Ő tanított engem fáradhatatlanul és be kell lássam, sokszor nem lehetett ez könnyű feladat. Mindig a hegyeket jártuk és növényeket gyűjtöttünk, vagy a konyhában dolgoztuk fel azokat. Ez az egyetlen rossz dolog a vajákolással. Előtte sokat kell pucolni, vagdosni. Ez az élet nem is olyan rossz, ha az ember megelégszik vele. Végtére is az emberek hálásak és ha nem is fizetnének a gyógyításért, az erdő mindent meg tud adni, amire szükségünk van. Nem panaszkodhatok, sosem szűkölködtünk. Az igazi gond akkor adódott, amikor nagyanyám már kiöregedett a szakmából. Ekkor kezdett nagy felelősség rámhárulni. Egyre többet voltam a konyhában és egyre kevesebbet tudtam a barátaim után futkosni. Az elégedetlenségemet gyakran hallattam is, ami tudom, hogy bántotta a nagyit, de tűrte a kislány sirámait. Sajnos egyre rosszabbul lett ő is és eljön az idő, amikor már a főzetekkel sem lehet csodát tenni. Egy napon rá kellett döbbennem, hogy egyedül maradtam. Ez olyan sokként ért, hogy azt elmondani is nehéz. Több választásom is volt. Folytathattam volna nagyanyám munkáját, addigra már engem is megismertek az ide járó kuncsaftok és láthatóan bíztak is a tudásomban, talán jobban is, mint Én magam. Viszont úgy éreztem, hogy én nem tudnám azt az életet élni, amit a nagyi. Többre vágytam. Izgalmakra, kalandokra, világot látni. Ez azonban annyira nem egyszerű dolog ám. Valamiből meg kell élni, ha az ember utazik. Fogtam hát és egy falubelivel átalakíttattam a nagyi szekerét, hogy alkalmas legyen az utazásra és begyűjtöttem annyi gyógynövényt, hogy roskadozott szegény szekér. Belaktam a taligát, befogtam elé egyetlen öszvérünket és nekivágtam a világnak. Eleddig nem nagyon foglalkoztam a világ történéseivel. TUdtam én, hogy az angolok bitorolják a trónt, ismertem én is párat, főleg katonákat, akik itt szolgáltak és valami nemi bajjal jöttek hozzánk. Sosem volt bennem előítélet, talán azért is, mert jól tudtam, hogy bennem is sok nemzet vére csörgedezik. Ami viszont baj, hogy ezáltal nem is figyeltem a politikai helyzetet, mert szépen belegurultam a szekeremmel egy felkelésbe. Wörtersee környékén elegük lett az embereknek a brit sanyargatásból és fegyvert fogtak. Nem lenne ezzel baj, végtére is nekem sok közöm nem volt a mozgalmukhoz. A probléma az volt, hogy a nagyhírű felkelők ezt nem így gondolták. Feldkirchennél botlottam bele a magabiztos szabadságharcosok armadájába és ha már ott voltam, akkor úgy gondolták, hogy kisajátítják a szekeremet, hogy beteghordó kordét csinálnak belőle. Az egyik még a szamaramat is meg akarta sütni, na ez már nagyon nem tetszett. Ha már ennyire belelendültek, akkor már engem se hagyjanak ki láttam, hogy páran sugdolóznak és nagyon felém tekintgetnek, nem volt nehéz kitalálni, hogy bájaim kihasználása jutott eszükbe. Már éppen akartak birtokba venni engem és javaimat is, amikor a hámozókéssel hadonászva, utolsó mentsvárként ezsembe jutott, hogy felcsernek adjam ki magam. Végülis annyira nem is állt messze a valóságtól, megtanultam nagyanyám mellett sebet is varrni, meg szülést is levezetni. Ettől aztán hátrahőköltek. Az egyik tisztjük fel is jött a szekérre és mivel tele voltam herbáliummal, fiatal korom ellenére elhitte a dolgot és onnantól jó sorom lett. A katonák hozzám sem mertek nyúlni. Olyan nagy lett a respektem, hogy nem is értettem. Aztán amikor munkára fogtak, akkor rájöttem miért is van ez. A nagyhírű sereg olyan rosszul volt ellátva egészségügyileg, hogy megdöbbentem. Azután éjt nappallá téve sebet varrtam, gyulladás elleni kenőcsöt kevertem, golyókat szedtem ki végtagokból és ami nagyon nehéz volt nekem lelkileg, még amputáltam is. Abban az időszakban olyan fáradt voltam, hogy azt elképzelni is nehéz. Volt olyan, hogy egy égési seb kezelése közben aludtam el. Ami viszont pozitív az egészben, hogy éltem. De úgy igazán. Élveztem minden percét annak, hogy szükség van rám. Túltengett bennem a tenni akarás és rájöttem, hogy mennyire is szeretek segíteni az embereken. A vér nem válik vízzé és én nagyanyám unokája vagyok, úgy érzem, hogy nem is hoztam rá szégyent. A környezet is folyamatos impulzusokkal látott el. Mindenfelé emberek, egyik beszélgetésből a másikba csöppentem és itt nem volt velem kapcsolatban semmilyen ellenszenv. Nem én voltam a hegyi boszorkány, hanem igazából a csinos kis angyal, aki az alvadt vértől feketéllő blúzában és kötényében egyik szerencsétlentől a másikig rohan, hogy el ne vérezzenek. Végül már mindenhova egy nagy tarisznya kötszerrel mentem, mert a harcok vége felé már mindenfelé sebesültekkel találkoztam. Ez egy elég nehéz időszak volt, mert nem állt jól a szabadságharcosaim szénája. A királyi gépezet beindult az első sokkot követően és olyan ütemben csinálta nekem a munkát, hogy nem bírtam cérnával. Csak a sok rám meredő kétségbeesett szempár tartotta bennem a lelket. A vég azonban elkerülhetetlen, a lázadás elbukott és ahogy egy bölcs gall mondta anno, Jajj a legyőzötteknek. Nem lettem volna lázadó katona akkoriban. Talán túl sem élem. Az egyetlen szerencsém, hogy kiszolgálószemélyzetnek számítottam. Ha lehet ezt szerencsének mondani. Őket nem hatotta meg, hogy felcser vagyok. Amikor a királyi csapatok utolérték a menekülő konvojunkat, akkor a felét szuronyra tűzték, kirabolták a készleteinket, a nőket pedig megerőszakolták. Igen, engem is beleértve. Hiába sipákoltam, csapkodtam, fenyegetőztem, aztán nemsokára könyörögtem, nem segített. Akkor kellett megtanulnom, persze a saját káromon, hogy ha egy férfi a hasadra akar mászni, akkor meg is fogja tenni. Ha ellenkezel, azzal csak magadnak teszel rosszat. Két pofon engem is hamar helyrerakott, aztán túl sokra nem emlékszem, mert elég feldúlt állapotban éltem meg azt a napot. Ami ezután jött, az sem volt leányálom. Először börtönbe kerültem Klagenfurtban. A pribék, aki velünk szemétkedett, azt mondta, hogy a lázadókat segítőket is fel fogják kötni. Én ott már el is számoltam az életemmel. A szépség viszont érték, ezt is meg kellett tanulnom. A királyi tisztek elkezdtek szemezgetni a markotányosnők között és mivel én is velük voltam, hamar kiszúrtak engem is. Felcsillanó szemükben láttam, hogy terveik vannak velem és nem sok kétségem volt, hogy milyen jellegű. Azért, hogy ne jussak a bakó elé, jó kislánynak kellett lennem, ahogy az engem a börtönből kiszabadító hadnagy mondta. Rá kellett döbbennem, hogy szajha lettem. Ez viszont klasszisokkal jobb állapot, mint a halott. A hadnagy Klagenfurtban lett elszállásolva egy bérházban, így mint szolgálója oda kerültem én is. Hát nem kellett sokat takarítanom, vagy főznöm, a férfi azt vallotta, hogy az olyan szép lányok mint én, csak tönkremennek a házimunkában, helyette inkább ő gyötört engem esténként a szobájában. A sok sikongatásból már nagyon elegük lehetett a szomszédoknak is. Nem mondom, hogy rossz sorom volt. Mindent megadott nekem a férfi és az ágyban sem volt túl durva, inkább indulatosnak nevezném. Az elején nehezen viseltem amikor a hasamra mászott, de megtanultam élvezni is a dolgot. Nem volt egyszerű, de kitanultam, hogy hogyan tehetném jobbá. Nagyanyám sem volt egy buta nő, tőle sokat láttam, hogyan kell bánni úgy a férfiakkal, hogy azt csinálják amit akarok, de azt higyjék, hogy ők akarják. Zsenge korom miatt túl sok észt sem néztek ki belőlem, mégis csak fehérnép vagyok, mit tudhat az. Az viszont igaz, hogy sikerült megnevelnem a hadnagyocskámat és két hónap eltelltével már néha vártam is, hogy este hazaérkezzen. Nem hiába, megtermett és erős ember lévén kedvemet is leltem látványában. Nem volt olyan jóképű, mint a lázadók táborában a századfutár legény, akit esténként gyakran hívtam be az egészségügi sátorba, hogy megnézzem a hetek óta begyógyult sérülését, de ronda sem volt. Sajnos tényleg csak volt, pedig ha tovább lett volna, lehettem volna katonafeleség. Akkor és ott jó ötletnek tűnt és ő is támogatta lelkesen, de a sors közbeszólt. A vadászbaleset csúnya dolog. Egy eltévedt golyó és kész a baj. Ez azután történt, hogy az egyik felettese meglátogatott minket és elköltött nálunk egy vacsorát is, ami közben majd kigúvadtak a szemei ahogy engem nézett. Lehet, hogy csak én látok összefüggéseket a két dolog között, de a baleset után hirtelen ismét feltűnt a férfi, miközben én a temetés után pakolgattam a lakásban ami az adott héten még fizetve volt. Nem sokáig köntörfalazott. Úgy érezte, hogy a barátjának fontos voltam és most, hogy pártfogó nélkül maradtam nem sok jó várhat rám az életben. Valahogy kiéreztem a fenyegetést a szavaiból. Úgy sejtettem, hogy ha nemet mondok, akkor tényleg rossz dolgok fognak történni. A lázadás hangulata még nem múlt el, elég hamar visszakerülhettem volna a rácsok mögé, ha a százados éppen úgy akarja. Adtam hát a bajbajutott kislányt és elfogadtam a segítségét. Valamiért ő is szolgálóként alkalmazott, de ez már csak Bécsben derült ki, hogy miért. A feleséggel rendelekező őrnagy csak így tudott hazavinni a házába. Otthon is előadta, hogy milyen kis árva lettem, meg hogy a becsület köti és a középkorú felesége lenyelte a békát. Mindenki tudta, hogy miért vagyok ott, nyílt titokként forogtam közszájon. A főváros új élményekkel ajándékozott meg. Bár egyszerű cselédként élek most már itt, de élvezem a dolgot. Itt pezseg az élet és bár többet kell dolgoznom, de nem bánom. Egyre több embert ismerek meg és az első együtt töltött éjszaka kellemetlenségei után az új Uramra sincs sok panaszom. Bár majdnem minden éjszaka meglátogat a cselédszálláson és öregebb is, mint a hadnagyom volt, de ugyanolyan vehemens és szenvedélyes velem. Szajha vagyok és ez sokszor nehéz, de ha nem találtam volna meg benne a lehetőségeket és az élvezetet, akkor már rég eldobtam volna az életemet. Fiatal vagyok, előttem áll az élet és rangomhoz képest nagy szabadságot is kaptam. Ez az én történetem, ami még messze nem ért véget.