- Nem vagyok gyenge. Meg tudom csinálni – suttogtam bele az éjszakába, abban a hiszemben, hogy senki sem fogja hallani ezt az éjféli monológot. Mostanában egyre többször kelek fel az este ezen időszakában azt tapasztalva, hogy benső énem, a varjú követeli az átváltozást. Hogy miért épp pont ilyenkor, nem tudom, és igazából nem is izgatna, ha tudnám irányítani. De nem tudom. Pedig éjt nappallá téve gyakoroltam, hogy csakis akkor vegyem vel a varjú alakot, amikor én szeretném, de mikor az éj leszállt és a Hold sugarai élesen bevilágítottak az ablakomon valami mindig megváltozott. Mintha valami belülről kaparta volna a testem, a lelkem és ki akart volna szabadulni, hogy olyan dolgokat tegyen, amikre emlékezni is szörnyű. Már alig mertem lehunyni a szemem esténként, mert tudtam, hogy mi fog történni, és rettegtem. A legtöbbször nem elékeztem, hogy mi történt pontosan velem miután felvettem az állati alakot, de volt, mikor éles képek és színek maradtak meg, amik azt üzenték: halál. A varjúnak ugyan tényleg ezt a jelentést adták, és a mai napig félnek tőle az emberek, de én nem ilyen vagyok, és fogalmam sincs, miért pont ezt az alakot kaptam. Hacsak… hacsak nincs egy olyan részem, ami igenis kívánja, hogy olyan legyek, egy veszélyes, fekete lény, aki a lopásból él. A feltételezés teljesen logikátlan, hisz én soha az életben nem kívántam ilyet, de még a gondolat is megriaszt, hogy ilyen válhat belőlem.
A fejem fájt és mintha a szoba kifordult volna a sarkaiból. Pont így éreztem magam, mikor először alakultam át. Tudtam, hogy most mi következik, de minden el akartam kerülni. Küzdöttem ellene, holott tudtam, hogy nincs esélyem. Enyhén remegni kezdtek a kezeim, mikor megérezte, hogy ellenállásba ütközött. A szám kiszáradt, és úgy éreztem, mintha homok szemcsék lennének benne. Már csak a hányinger hiányzott… de nem kellett volna emlegetnem, mert azt is rögtön éreztem. Próbáltam visszafojtani öklendezésemet, mert a házban rajtam kívül még két testvérem is itt volt, akiket nem akartam felébreszteni. Amíg nincs vészhelyzet, addig semmiképp sem. A kérdés már csak az, mi is nevezhető vészhelyzetnek? Ez már az, vagy várjam inkább meg, amíg rosszabb lesz? A kérdéseket végül nem tudtam megválaszolni, mert egy újabb remegés miatt lelöktem a poharat a szekrényemről. Szerencsére nem tört el, de mégiscsak nagy zajt csapott, ezért pár percig csak ültem a csendben és hallgatóztam. A hangos nevetésen és kiabáláson kívül, ami a másik házból jött nem hallottam semmit, így ernyedten vissza hanyatlottam az ágyamra.
Nem vagyok képes megküzdeni vele.
Fáradt vagyok, három napja nem aludtam rendesen és jelenleg az is jobb megoldásnak tűnik, hogy átadjam magam neki, akkor legalább nem kell gondolkoznom, és az is ugyanolyan, mint az alvás. A különbség csak annyi, hogy reggel ugyanolyan fáradt leszek. Erősen összezártam a szemeim, amivel igazából csak azt értem el, hogy még jobban szédülni kezdtem. Olyan volt, mintha a sötétben valaki ide-oda ráncigált volna, miközben hozzám sem ér, csak belülről. Elengedtem magam, csupán egy pillanatra, de az is épp elég volt, hogy a fekete tollazatú átvegye felettem az irányítást. Éreztem, ahogy a csontjaim átalakulnak, ahogy a karomból szárnyak lesznek, a számból pedig csőr. A tollak miatt bizsergett a testem és máshogyan kezdtem érzékelni a világot. Hangosabb volt minden, fényesebb és sokkal érdekesebb, mint emberi szemmel. A tárgyakat nagyobbnak láttam, mintha egy nagyítón nézném a világot és egészen addig csodálkozva figyeltem a dolgokat, amíg meg nem láttam a félig nyitott ablakot. A szabadság érzése terjedt szét bennem, ahogy szárnyaimat széttártam és utolsó logikus gondolatom az volt: meg kell keresnem egy mágust.