Szakadt ruhával, mégis büszkén vonulok végig az utcákon, közben pedig átölelem karomat ezzel védekezve a szél ellen. Nem szégyellem azt aki vagyok, bár az tény, hogy szívesebben lennék valami gazdagabb család sarja. Félre értés ne essen, szeretem a szüleimet is, annak ellenére is, hogy meghaltak, csak csupán... én... nem értem, hogy nekem és testvéremnek miért ne járhatna az az élet, mint amit oly sokan élnek. Szép ruhák, csinos ékszerek, finom ételek és még sorolhatnám. Ez az élet rendje, nem igaz? Végülis nélkülünk hol lenne a sok pénzbirtokos?
Amint lassan haladok végig a piacon, megpillantok egy csinos lányt. Bár csak hátulról látom, de biztosan valami hercegnő lehet, vagy hozzá hasonló. Kifinomult léptekkel, felemelt fejjel tipeg, én meg vágyakozva nézek utánna. Annyiszor képzeltem el, hogy én is valami uralkodó sarja vagyok, sőt, otthon még gyakorolni is szoktam ezeket a kecses mozdulatokat. Jó alaposan végig nézek rajta, aztán leutánzom és igyekszem pont olyan kecsesen menni, mint az előttem lévő lány. Azt hiszem, hogy ez megy is nekem, csupán az öltözékem az, ami nem hasonlít az övéhez. Az emberek gúnyosan néznek, némelyik súg is valamit a társának és nevetgélnek. Csak a lány nem vesz észre semmit, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem látna. Gyűlölöm mikor kinevetnek. Összegyűlik a könny a szememben, de nyelek egyet ezzel visszatartva. Ismét ellazulok és úgy megyek, ahogyan egy hozzám illő paraszt lánynak illendő. Próbálom kerülni a gonosz tekinteteket, közben pedig az jár a fejemben, hogy legszívesebben jól bokán rúgnám az egész bájgúnárt, amiért lenézik a szegényeket. Majd meglátják Ők, hogy lesz egyszer belőlem is gazdag, csak várják ki a végét. Kik Ők, hogy ítélkezzen bárki felett is? Csak mert van pénzük, nem azt jelenti, hogy eszük is van.
Lesütöm a fejemet, miközben hallom megkordulni a hasamat. El is felejtettem, hogy éhes vagyok, még jó, hogy a hasam emlékeztet rá. Óvatosan felemelem a fejemet, csak, hogy jó alaposan bemérhessem a teret. A piac ezen részén nincsenek túl sokan, talán lenne egy kis esélyem... Megállok a szebbnél szebb almáknál és úgy teszek, mintha válogatnék közüllük. Miből fizethetném ki, mikor egy árva vasam sincs? Nó, sebaj. Megvárom amíg az áruló férfi tekintete más hová figyel, aztán egy szép, nagy piros almát leveszek a polcról. Pechemre a férfi pont akkor figyel rám, megrémülök. Nem akarom, hogy ismét elkapjanak és bezárjanak, ahogyan azt sem szeretném, hogy Kilian újból dühös legyen rám, amiért lopok. Ő mindig azt mondja, hogy erre nincs szükség, mert amit éppen egyszer tud, azt mindig megvásárol nekem. Tényleg nagyra vágyó lennék, ahogyan Ő mondja?
- Hé, te! Mit csinálsz? – szól rám a kövér fickó, mire remegni kezdenek a lábaim. Rámosolygok, és mutatom ujjamat a számhoz rakom ezzel intve, hogy ne áruljon el senkinek. Ez azonban Őt nem hatotta meg, rideg tekintetét le nem veszi rólam. Annyira ijesztő... - Kapják el! Tolvaj! – kiált fel hangosan, mire több kíváncsi szempár is rámnéz, néhányan megindulnak felém. Szorosan fogom az almát, aztán megfutamodok amilyen gyorsan csak tudok. Szemből is jönnek, a hátamból is támadnak. Megállok és nyelek egyet. Rettegve látom, hogy mennyire közel érnek hozzám, én meg lehuzom a cipőmet, hogy könnyebben tudjak mozogni. Felszökök az egyik kirakodó pultjára, ahová csak most kezdenek kipakolni és nem törődve azzal, hogy az idős nő kiabál, útat nyerve magamnak szaladok tovább. És csak szaladok és szaladok, amíg el nem érek egy kis patakhoz. Ott megállok és kifújom magamból a levegőt. Leráztam Őket. Lihegek, miközben hangosan felnevetek.
- Ez meleg helyzet volt! – nézek rá az almára, mintha választ várnék tőle, aztán jóízűen bele harapok.