A történelem csavarjai egymás hegyin hátán… milyen bájos összhatást keltenének egyetlen festményen. Vajon hogyan mutatnának egymás mellett? A „népek csatája”, a waterlooi csata, Szent Ilona-szigete a Longwood házzal – valóban megtörténtek vagy csak az egyik firkász elméjéből pattantak ki tintás állapotában? Jelenlétem, pozícióm szolgál válaszul mindezekre…

Beúszik a múlt egy képdarabkája, mint kéretlen velencei gondola… az az ismerős hatsarkú szoba és a brokátfüggöny, ami szét van húzva, hogy beeressze a hold sápadt fényét. Karcsú női alak vet árnyékot a szőnyegen, édesanyám áll a nyitott ablaknál. Ajkán mosoly. Szerető vagy tébolyult? Vékony határon mozog. Felém fordul, tekintete kifürkészhetetlen és szándéka is kétes: világ életében kiszámíthatatlan nőszemély volt, apámnál erősebb személyiség. Karjait széttárja, finom legyezgetéssel jelzi: ölelésre.
Akár a kígyó miként fészkébe csalogatja áldozatát, hogy a megfelelő pillanatban összeroppanthassa szorításával.
Kétkedő mozdulat, egyetlen lépés, mire hirtelen elébe terem ifjonc énem s nagy, ártatlan szemekkel néz fel a lehajoló nőre. Édes, becézgető szavak, széles gyöngymosoly, virágillat, gyöngéd simítás az arcon és hamar megdől a színjáték. Puha ujjak támaszkodnak a nyaknak, körmükkel nem bántják a bőrt, nem bántani akar – ő így szeret…
A szeretet, amely ölni képes.
Szemben a motiválóval, kinek alacsony alakjáról ódákat zengenek.

Mindig csak épp annyit, hogy elég legyen… mindig csak épp olyannyira, hogy helye ne maradjon. Adni, marni. Kristálytisztán emlékszem a szavaira, már-már fájón metszenek a régi idők visszhangjai. Ahogy a sötét szemekbe pillantok nem látok mást, mint nagyra kerekedett riadalmat a lámpák fényének visszaverődésén túl, mely aranyvörössé festik, csillogó érmévé. Macskák szeme villan ekként az éj fekete leple alatt. Világít, odavonzza a tekintetemet és marasztalja is néhány másodperc erejéig, míg a felsértett bőrre téved tenyerem, hogy nyugtató simítással űzzem el a csípős, égető érzést, melyet én okoztam. A selymes, puha bőr érzékenyen, enyhe vöröses árnyalatában lüktet érintésem nyomán és hallom miként sóhaj szakad fel a rózsaajkakról, látom miként emelkedik s megkönnyebbülten süllyed a mellkas a bent rekedt levegő szabadulása okán. Az ujjak a hófehér lepedőbe markolnak, a lábfej kinyújtódik, a térd felemásan húzódik feljebb és fokozatosan édesget egyre közelebb – felajánl, kérlel, könyörög. Felé moccanok, hogy adjak, de a következő szekundumban, mikor már megérezte ízét, kiélvezni vágyná elveszem az én részemet. Újra s újra bezárul a kör. Ismételten piros nyomat helyeződik a selyembársonyra, erősebben, mint az előző.
Meglazul a fogásom, odaadó gondoskodással enyhítem a csapás helyét újfent. Fölé hajolva, bőrére suttogva hízelgésem esdeklem a megbocsájtásért, hogy amint megkaparintom, visszatérjen minden a régi kerékvágásba, a megszokott sorrendhez. Bűn és bűnbocsánat. Kár és kárpótlás.
... végül az utolsó, egy szelíden ívelt, puhán harapó.
Az eszköz a padlón köt ki, nincs már rá szükségem, egyedül az illatára, a húsára, a lelkére, hogy magamhoz húzzam. Félresöpröm a kátrány színű szálakat, szabaddá teszem gömbölyded vállát, nyakának gödrét és fülét, majd állára simítva tartom meg, döntöm finoman hátra, hadd pihenjen meg. Becéző csókot hintek rá, leheletemmel borzolom fülének tövét, mintha az iménti kínjai sose léteztek volna.