- Emeld fel magasabbra, megy az. Gyerünk. – kapom az utasításokat az egyik „mesteremtől”, aki lovagolni és a karddal való bánásra tanít. És tökéletesen végzi a munkáját. Felnézek rá, néha pedig a legjobb barátok vagyunk. A kastélytól távolabb eső tisztáson vagyunk, otthonomtól egy erdő választ el csupán, de tudom, a drága mesterem megóv. Bármitől. Körülöttünk fák sorakoztak fenyegetően, várva, hogy rávethessék magukat az olyan kisfiúkra, mint amilyen én is vagyok. A hideg a csontjaimig hatolt, hiába voltam meleg ruhákba burkolva, a dermesztő hőmérséklet hatására már nem azt éreztem, hogy megfagyok hanem inkább, hogy lebegek. Megfordult már bennem, hogy valóban elhagytam már a jelent, és átjutottam a Paradicsomba, amit anya szokott emlegetni. Félelmem emiatt csak tovább nőtt. Nem szerettem volna a Paradicsomba jutni, mert attól a helytől jobban féltem, mint az erdő vadjaitól, amik most leselkedhetnek ránk. Leginkább sírni szerettem volna, de minek? Az nem én lennék. Sosem tapasztalt elégedettség lapult a bőröm alatt, a számat vigyorra késztetve. ha tehettem, mindenbe beleütöttem az orromat, de hát mire számítson az ember egy gyerektől. Ő viszont nagyon szeretett és apám helyett, néha apám lehetne, de követte az ő utasításait is. Aztán a semmiből ijesztő hangok törtek fel, a férfi megragadott fél kézzel és hátrálni kezdett kivont éles karddal, amit maga elé tartott. Egészen a lováig hátrált, ahová fel is rakott, majd felült mögém és elvágtattunk. De aztán dübörgött utánunk egy kisebb csapat nem is tudom kik. Hátrapillantottam, hogy lássam, kik üldöznek, de jött egy fény csík. Borzalmas. Minden. Minden összemosódik, mintha az egész tisztás víz alatt lenne. A körvonalak elfolynak, a fény egyszerre van mindenhol és sehol. Füleimben csak a saját szívem dobbanásait hallom. Lassú, elnyújtott hang a süket csendben.
Semmire sem emlékszem az egészből, pár óra eseményei folytak össze felismerhetetlen masszába…órák telhettek el mire felébredtem. Az ágyamban voltam. A dadusom, anyám, apu és a mester voltak bent a szobában. Apura pillantottam, aki az ajtó félfának támaszkodva nézett rám.
A szeme üres volt, meggyötört, telve keserűséggel, utálattal, undorral… felém. A szám elnyílt, valamit mondani akartam, de fogalmam sem volt, hogy mit. Minden esetleges esetlen szó a torkomra forrt, ahogy a tekintetem a tekintetébe siklott. Mintha több emeletet zuhantam volna úgy, hogy tudtam, nem kéne, hiszen ki sem ugrottam, akkor miért kell zuhannom? Emellett a téma mellett minden más eltörpül. Hiába is próbálnám tagadni, egészen biztos vagyok benne, hogy a pillanatnyi lefagyás az arcomra is kiül, de hát mit tehetnék? Kínzó üresség, egész egyszerűen nem tudok mit mondani. Talán nem is kell. De lehet nem így volt, lehet csak én képzeltem mindezt. Ugye anya, csak képzelem ezt? Hogy apu nem szeret? Csak teherként tekint rám? De a jelen kegyetlenebb mindennél, amit talán valaha is tettem. A fene egye meg a zsákutcákat. Szó szót követ, ők meg végre megállnak a valóság talaján. Meghozzák a döntéseiket és elveszik, amiről úgy gondolják, jár nekik. De előbb, vagy utóbb, a következmények utolérnek minket…
Apám mozdul és lassan kisétált a szobából, én pedig felpattantam és szaladtam utána, hogy kérdéseket tegyek fel.  Kérdések és kétségek tömkelege tobzódik bennem, érzések, aminek vége-hossza sincs, nem tudom őket megfogni, nem tudom őket megfogalmazni, nem tudok velük mit kezdeni. Hiába szaladok, nem jutok előrébb, hiába kiabálok, a hangon nem jut el hozzá. Mintha 2 világban léteznénk. Mintha sose érhetném őt utol. Pedig annyi mindent elakarok neki mondani. És te, te meghallgatsz?